Ünnepek és hétköznapok napjainkban

Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke az ünnepek és a hétköznapok közötti különbségekről és hasonlóságokról, valamint az ünnepi szokások és hagyományok terén végbemenő változásokról és új szerepvállalásokról nyilatkozott.

— Kérem, fogalmazza meg röviden, mi a különbség az ünnepek és a hétköznapok között?

— Ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni az ünnepek és a hétköznapok között, egy picit talán visszább kell mennünk a történelemben. A Szentírás első lapjain így szól a Teremtő: a hetedik napot szenteld meg, mert az az Úr napja. Hat napon át dolgozzál, a hetedik nap pihenned kell. Vagyis ünnepelj, és gondolj arra, aki téged létre hívott, aki megajándékozott, és köszönd meg neki. Ha ünnepről van szó, én nem tudom másképp elképzelni, csak úgy, hogy valamilyen formában az Istennel kapcsolatos. Az ünnepben benne kell lennie a teremtő Isten dicsőítésének. A hétköznapokban tesszük a dolgunkat, persze ez is lehet imádság, istendicsőítés, sőt. De nem helyettesíti. Az ünnep számomra kiemelt idő Istennel, Istennek szentelt idő. Félő, hogy az ünnepeink elvilágiasodnak, mert kivesszük őket abból a környezetből, amiben az ünnepek születtek, az Istennel való kapcsolatból.

— A karácsony és a húsvét már kikerült.

— Talán egyesek kiveszik, de ez az ő bajuk. Egy keresztény ember számára valójában soha nem kerültek ki. Karácsony mindig a második isteni személy, a megtestesült ige, az Úr Jézus születésének az ünnepe marad. Ez az ünnep lényege. Ha ez elsikkad, akkor már nem ünnep a szó igazi értelmében. Joggal mondhatja bárki, hogy az egyház megkeresztelt egy pogány ünnepet, a nap születésének az ünnepét. Részben igaz, de inkább azt mondanám, hogy helyes tartalommal töltötte meg. Krisztus a mi napunk, világosságunk, éltetőnk, akinek a születési dátumát pontosan nem tudjuk, de biztos, hogy megszületett, mert hozzánk hasonló emberként élt, s ez minden kétséget kizáró tény. A húsvétnak pedig a tavasszal, a természet újjáéledésével még kevesebb a kapcsolata, s az ünnepet Jézusnak a halálból való feltámadásától elválasztani értelmetlenség. Az már nem volna húsvét.

— Volt egy isteni szándék, isteni terv, hogy a pogányságot megtöltse értelemmel?

— Lehet isteni szándéknak is nevezni. Az egyház szerintem nagyon helyesen járt el, amikor a megtért népek ősi szokásaiból megtartott minden értéket, s ami tévedés volt benne, azt lehámozta, s új, helyes tartalommal töltötte meg. Az ószövetségi kinyilatkoztatás előtt is tudta az ember, hogy van Isten, csak azt nem, hogy milyen. Isten maga tárta fel belső életét fokozatosan, csodálatos pedagógiával nevelte az embert, hogy azt el is tudja fogadni. Végül egyszülött Fiában nyilatkoztatott ki mindent, s ezzel a kinyilatkoztatás lezárult. Istennek nincs több mondanivalója számunkra. S ez a minden röviden az, hogy Isten nem magányos; Ő Szentháromság, maga a szeretet, s ebben a szeretetéletben akar mindenkit részesíteni. Ez a keresztény igehirdetés magva, lényege. Amikor el akarták szakítani az embert Teremtőjétől, végső céljától, mindig katasztrófával végződött. Voltak ilyen próbálkozások, például a francia forradalom időszaka, s aztán a különböző izmusok napjainkig. Ezek mindegyike a panteizmus valamilyen változata. A vége az, hogy minden isten, mindent imádnak, csak az igaz Istent nem. Természetesen ez megmutatkozik az ünnepeikben és az ünneplések módjában is.

— Az egyházi ünnepek nagyon elvilágiasodtak, számtalan helyen már nincs is egyházi jellegük. Ezt az elvilágiasodó folyamatot nem lehet megállítani?

— Azért az egyház mindig tudta és tudja, mit ünnepel. Igaz, sokan szeretnének konkurálni az egyházi ünnepekkel, s elvinni az ünneplést akár az ajándékozás, akár a szórakozás stb. irányába. Bár ezek mind hozzá tartozhatnak az ünnepléshez, de ha valamilyen formában nem Isten a központ, ha Istent kizárják, egyházi ünnepről biztosan nem beszélhetünk, sőt, félő, hogy nagyon hamar még emberi ünnepről, ünneplésről sem. Egy tanmese jut eszembe, szó szerint nem tudom idézni, de a lényegére emlékszem, mely szerint az állatok szerettek volna hasonlókká válni az emberekhez. Megpróbáltak úgy járni, mint az emberek. Megpróbáltak mindent úgy tenni, mint az emberek, és mégsem sikerült nekik. Megkérdeztek egy bölcset, hogy mi az, ami az embert föléjük emeli. A bölcs azt válaszolta: az, hogy az ember tud ünnepelni. Persze az ember az állati szint alá is képes lecsúszni, s az orgiát ünnepnek kinevezni. Itt az emberrel van baj, de nagy!

— Az egyházi oktatás és nevelés segít megtanulni ünnepelni?

— Jó kérdés. Talán tudatosabban is tehetnénk, de biztos vagyok benne, hogy nagymértékben segít. Az ünnepeink átszövik az egész iskolai évet, még ha azok nagyrészt szünnapok is, de készülnek rájuk a tanárok és diákok egyaránt. A rendszeres szentmisék, a vasárnapok megünneplése akár az osztállyal, akár a plébániai közösséggel végső soron mind azt szolgálják, hogy bevezessék a gyermekeket, a fiatalokat az igazi, közösségi ünneplésbe. Számunkra, keresztények számára a vasárnapnak, az Úr Jézus húsvéti misztériumának az ünneplése életünk középpontja. Az őskeresztények ezt sokkal jobban értették és átélték, mint manapság a hívek többsége. Amikor halálbüntetés terhe alatt megtiltották a vasárnapi szentmisét, ők akkor is összegyűltek ünnepelni. S akiket elfogtak és kérdőre vontak, azt felelték: mi nem tudunk szentmise nélkül élni, akkor inkább meghalunk. Ez az igazi ünnep, ami még az életnél is fontosabb.

— Sokan mindig a távolban, nagy dolgokban keresik az ünnepet, pedig azok ott vannak az apró örömökben. Mi ennek az oka?

— Valószínűleg nem tudatosul bennünk, hogy egy nagy, örök ünneplésre vagyunk hivatalosak. Ennek csak titokzatos elővételezése a szentmiseáldozat, aminek valóságtartalma is van, hiszen a megdicsőült Úr Jézus itt van az oltáriszentségben, s mi vele vagyunk. Az ember meghívása az „örökre Istennel levés nagy ünnepére” szól. Erre nincs emberi szó, Jézus is csak hasonlatokban beszélt róla, a legtöbbször menyegzőhöz hasonlította. Szent Pál sem tud többet mondani, mint azt, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem foghatja azt, amit Isten az őt szeretőknek készít. ’

Ami konkrétumot el tud mondani, csak ennyi: „… ott majd Jézussal leszünk.” Ebből kell erőt merítenünk ahhoz, hogy az ünneplésből a hétköznapokba vissza tudjunk térni, de nem felejtve meghívásunkat. Így hat az igazi ünnep a hétköznapi életre. Más szemmel fogunk a teremtett világra tekinteni; Isten ajándékát látjuk meg benne, amire vigyáznunk kell, és nem tönkretenni. Másként fogunk egymásra tekinteni, minden emberben meg fogjuk látni ünneplő társainkat; s ahogy mondta, az apró örömöket is észre fogjuk venni, és örülni fogunk nekik, mert minden, de minden azt a nagy ünnepet juttatja eszünkbe, amire mindenkit meghívott az Isten. Csakhogy ehhez a jelenben kell élni. Sok jót nyújt a mai technika, de veszély is rejlik benne bőven. Ha nem vigyázunk, éppen a valóságtól szakít el azáltal, hogy egy virtuális világot kínál, amiben nincsen Isten, hanem magunk lehetünk az istenek. Hatalmas csábítás. Csak azok tudnak ennek ellenállni, akik megtanulnak igazán ünnepelni, s a közös ünneplésből erőt meríteni, hogy az életet úgy éljék, ahogy azt Isten rendelte, elvárja, a maga hétköznapjaival, szürkeségével, egyhangúságával, de kitartással és hűséggel, mert tudják, hogy sok viszontagságon keresztül lehet csak belépni Isten országába, ahol egy végtelen nagy és örök ünneplés vár.

Elek György