Védhatalmi státus — az meg mi?

Megint a köztudatba került egy kifejezés, aminek kevesen tudják a jelentését, éppen ezért lehet vele rémisztgetni. Hosszú története van a kifejezésnek a 19. századtól kezdődően. Bolgár György politológus egyik tanulmányában azt írja, hogy a 20. században főleg a két világháború között alakult ki Közép-Európában az a sajátságos helyzet, hogy a trianoni vagy a versailles-i béke nyomán létrejött kis nemzeti államrendszerben minden nemzetállamnak voltak belül is, kívül is kisebbségei. Az anyaállam (a mi esetünkben a magyar) a maga rokon nemzeti kisebbségét (a romániai magyar) próbálta védeni, és az az állam, amelynek a területén éltek (Románia) próbálta ezt a viszonyt az államon belül tartani (belügyként kezelni). Van néhány példa Európában, ahol ez a védhatalmi státus kölcsönös elismerésnek örvend. Ilyen az olasz-osztrák viszony, a dél-tiroli német kisebbséghez való viszonyulás tekintetében a két állam, Olaszország és Ausztria esete minta lehet számunkra is. Bolgár György szerint az 1990-es években megkötött alapszerződések szintén e szerint a logika szerint készültek. Magyarország Romániával és a többi szomszéddal kisebbségi szerződéseket kötött, amelyek szerint a Magyarország területén élő kisebbségek, illetve a szomszéd ország területén élő kisebbségek dolgait kölcsönösen a vegyes bizottsági rendszerben folyamatosan ellenőrzik. Ez alapvetően egy kölcsönös jogvédelmet jelent, de nem mondhatni azt, hogy olyan jól működnek, mint a schengeni térségen belül. Itt minden térségbeli államnak van olyan státustörvénye, amely a rokon nemzeti kisebbségekkel törődik, és amely ezt a törődést törvényben rögzítette. Számunkra most az a nagy kérdés, hogy el tud-e mozdulni az unió egy átfogó kisebbségvédelmi intézmény felé? Ha ez megtörténik, akkor van esély arra, hogy Európa nemcsak a nyugat-európai, nemcsak a migráns kisebbségekkel fog majd foglalkozni, hanem tudomásul veszi, hogy Kelet-Közép-Európában nagy súllyal, nagy létszámban, sokmilliós tömegben élnek olyan nemzeti kisebbségek, amelyek számára nagyon fontos az, hogy ők a kultúrák tekintetében egy olyan nemzethez tartozónak érzik magukat, amellyel nem élnek egy államban. Ezt tudomásul kell vegyék a román politikusok is. Tőkés László felvetése még akkor is jogos, ha ez sok — nem csak — román politikus számára mumus, sajnos, nálunk van egy szokás, hogy nem csak kimondani félünk dolgokat, hanem meghallgatni is.

Elek György