Veri a szomszéd a feleségét

A családon belüli bántalmazásnak szinte mindig vannak fültanúi – szomszédok — ám alig töredékük riasztja a 112–es egységes segélyhívót, pedig lehet, hogy ezzel életet, testi épséget mentene.

A családon belüli bántalmazás és erőszak mindennapos jelenség modern, felvilágosult és demokratikus társadalmunkban — alig egy héttel ezelőtt számoltunk be arról, hogy egy szatmárnémeti férfi kalapáccsal verte félholtra feleségét, miközben az fürdetni készült kisgyermeküket. Ez az eset a férfi által kézbe kapott eszköz miatt számít kirívónak, de az elcsattanó pofonok, ökölcsapások, rúgások sajnos messze nem azok — Szatmár megyében csak tavaly 322 családon belüli erőszakot jelentettek a rendőrségen, a bántalmazók 94 %-a férfi volt, míg az ütés és egyéb erőszakos cselekmények esetében ez az arány 98 %. A jelentett esetek zömében felnőtt nő szenvedte el a fizikai bántalmazást, de 7 esetben kiskorú gyermeket bántalmaztak súlyosan — ám ezek az adatok csak a jéghegy csúcsát jelentik, ugyanis óvatos becslések szerint a családon belüli bántalmazások alig 15–17%-át jelentik a rendőrségnek az áldozatok. Hogy a kívülálló fültanúkról már ne is beszéljünk, hiszen tömbházakban mindenki hallja amikor a férj „neveli” feleségét és/vagy gyermekeit, de a falusi portáról is messzire elhallatszik a sikoly, amikor a nadrágszíj meg az ostor csattan a bőrön — s bár igaz, hogy ami a négy fal között történik, az magánügy, de csak adott pontig. A bántalmazás pedig túl van ezen a ponton. Mint ahogy a gyilkossági kísérlet is, hiszen a kalapácsos férfi ezzel a váddal áll a bíróság előtt, és belegondolni is szörnyű, hány tragédia (agyonveréstől a megnyomorításig) lett volna elkerülhető, ha a fültanúk már az első vagy második bántalmazáskor riasztják a 112–es egységes segélyhívót. Hogy miért nem teszik? Egy részük valóban úgy gondolja, a szomszéd „asszonynevelése” nem rá tartozik (s legfennebb kissé feszélyezetten félrenéz, amikor másnap találkozik a kék-zöld monoklis feleséggel); sokakat az tart vissza (és sajnos nem is alaptalanul), hogy egy rendőrségi bejelentéssel csak még több bajt és durva fizikai megtorlást „okoznak” az áldozatnak; de a legtöbben azzal hárítanak, hogy „a rendőrség úgysem jön ki”, vagy ha ki is jön, nem tesz semmit, illetve téves/alaptalan riasztás miatt a bejelentőt bírságolják meg. „A családon belüli erőszak bejelentése valóban 'kényes kérdés' és több tévhit él ezzel kapcsolatban . Sajnos nagyon sok esetben a bejelentő (legtöbbször szomszéd) nem várja meg a rendőrök kiérkezését – kollégáink ott állnak egy üres lépcsőházban, ahol minden csendes és nem tudják, kinek is kellene segíteni. Ezúton is arra kérnék mindenkit, aki a 112-es egységes segélyhívót riasztja: legyenek ott, amikor megérkezik az egység, hogy tudják pontosan megmutatni, melyik lakásban/házban történik a bántalmazás. Fontos tudni: a kiérkező rendőrnek jogában áll erőszakkal behatolni az ingatlanba, lakásba ha emberélet van veszélyben — a kihallatszó sikolyok, zajok vagy épp ellenkezőleg, a bejelentés óta beállt nagy csend pedig mindenképp ezt a veszélyt támasztja alá. De legtöbb eset mondhatni menetrend szerűen, ugyanazon forgatókönyv alapján zajlik: kiérkezik a riasztott rendőr, becsenget, az ajtót pedig a bántalmazó nyitja ki, aki szerint minden a legnagyobb rendben, nem történt semmi – háta mögött pedig ott remeg a bántalmazott feleség, aki szintén megerősíti ezt. És amíg ő nem mondja ki, hogy bántott, megütött, addig mi nem sokat tehetünk — van szemünk, látjuk az ütésnyomokat, látjuk hogy a férj nem szeretetből öleli szorosan át az ajtóban, hanem mert különben nem tudna megállni a lábán, de amíg csak egy fél szóval nem mondja, hogy bántalmazták, addig megkötik a kezünket és legtöbb egy csendháborítási bírságot tudunk kiróni.

Persze ha például ugyanarra a lakcímre több riasztás érkezik, hivatalból indítunk eljárást — aminek feljelentés hiányában szintén elég bizonytalan a kimenetele. Rengetegszer megtörténik, hogy a bántalmazott ott helyben megteszi a feljelentést, amit nem sokkal később visszavon és büntetőjogilag itt véget is ér a történet. Tehetetlennek érezzük magunkat és valóban tehetetlenek is vagyunk — engedjék, hogy segítsünk.” – mondja lapunk megkeresésére Paula Cochera rendőrségi szóvivő, emlékeztetve a tavasszal indított GRAB-projektre, melynek keretében a rendőrség különböző civil szervezetekkel, önvédelmisport-oktató egyesületekkel és szakemberekkel karöltve egyéni/csoportos terápiával, pszichológiai szaktanácsadással segítenek az áldozatoknak/potenciális áldozatoknak, valamint ingyenes önvédelmi és vészhelyzet-túlélési technikákat megtanító, és speciális kommunikációs tanfolyamokat is tartanak.