Világtalanként élni Szatmárnémetiben

Az köztudott, hogy Szatmárnémeti messze nem mozgássérültbarát város, ám annál is kevésbé vak- és gyengénlátó-barát, még az az egyetlenegy hangjelzéses jelzőlámpa sem működik a Sugárúton. De a közintézményekbe való bejutás is nehézkes számukra.

Világtalan — finomkodó(bb) megfogalmazásban így nevezzük a vakokat és gyengén látókat, s bár a kifejezés amennyire kifejező, annyira kevéssé fedi a teljes valóságot. Mert igaz ugyan, hogy a szemkápráztató-, színes-, csillogó-, látványosvilág-talanok, de az érzések és érzékelések, tapintások világának nagyon is tagjai — sőt, nem csak tárgyakat, de „lelkeket, szíveket, rezgéseket” is tapintanak, s jóval intenzívebben élik meg a társaikkal való együttlétet, a közös szórakozást is. Mint ahogy történt ez szombaton délelőtt, amikor a Vakok és Gyengén Látók Országos Szövetségének szatmári szervezete — hagyományosan minden jeles napot, évfordulót hangulatos ünnepséggel tesz még emlékezetesebbé tagjai számára — Bálint-napi ünnepséget rendezett székhelyén. Az egybegyűlteket Lupan Alexandru ideiglenes elnök és Veres Attila köszöntötte, majd megkezdődött a mindenki által nagy izgalommal várt általános műveltségi vetélkedő, melynek történelemmel, földrajzzal, művészetekkel vagy épp sporttal kapcsolatos, egyáltalán nem könnyű kérdéseire rengeteg humorral fűszerezve érkeztek a válaszok. Az eredményhirdetést követően a rendezvény zenés-táncos mulatsággá változott, életerőről és jókedvről nyújtva példát társadalmunk sok, testileg egészséges tagjának.

Az egyesület jelenleg 900 tagot számol — tudtuk meg Veres Attilától, s ez a szám jelentősen kisebb, mint pár évvel ezelőtt, amikor 3000 körül mozgott a tagok száma, de mint mondja, egyrészt az orvostudomány fejlődésének köszönhetően sokan teljes egészében vagy részlegesen visszakapták látásukat, másrészt pedig a besorolási kritériumok változása miatt sokan már nem minősülnek (vagy nem olyan fokozatban) gyengén látóknak. Ez pedig nem egy esetben anyagi gondot jelent, hiszen a segély összege a besorolási kategóriától függ — munkalehetőségre pedig egy látássérültnek vagy teljesen vaknak szinte semmi esélye nincs (nemcsak Szatmárban, de országszerte sem, ráadásul a korábban jól bevált „vakszakmák” — kefekötő, kosárfonó, zongorahangoló, telefonközpont-kezelő — egy része megszűnt, és bár nem is olyan régen a vak/látássérült masszőrök is keresettek voltak, mióta a szakmában elektromos kezeléseket is végezni kell, vakokat nem képeznek gyógymasszőrnek).

A Braille-írás sem kelendő már

A Braille-rendszer korábban elképzelhetetlen lehetőségeket biztosított a látássérült emberek számára: ma már van vak újságíró, aki Braille-írással készített híreket olvas a televízióban, kiadtak Braille-írásos Bibliát és Koránt is, létezik látássérültek számára készített kártya, szavazólap, Romániában a havonta egyszer megjelenő Litera noastră nevű lap s a szintén országos Braille-könyv barátai tömörülés, viszont a fiatalok közül egyre kevesebben tanulják meg a pontírást, köszönhetően modern korunk technikai vívmányainak (telefonra is telepíthető képernyőolvasó programok, hangoskönyvek stb.), amelyek valóban nagy segítséget jelentenek, ám nem mindenhol alkalmazhatók. Az Európai Unió legtöbb országában a gyógyszeres dobozokon kötelező módon Braille-írással is fel kell tüntetni a megnevezést — és itthon is forgalomban van már pár olyan gyógyszer, amelynek a dobozán pontírás is szerepel —, de vannak olyan tagországok, ahol bizonyos élelmiszerek, édességek és tisztítószerek csomagolásán is megjelenik a speciális technikát alkalmazó ábécé (a betűket hátulról domborítják ki, a betűk tükörképi párja szerint). Az országban egyébként Kolozsvárt működik speciális elemi iskola, Aradon, Temesvárt, Szépvásáron, Buzăuban és Bukarestben iskola/szakiskola a látássérült vagy teljesen vak fiatalok számára, a nagyobb városokban viszont arra is van példa, hogy Braille-gépek segítségével integráltan, látók között is tanulhatnak az iskolában, illetve a legújabb (és sokak által vitatott) tendencia, hogy a szülők nem is adják iskolába a gyermeket, hanem otthon, internet és számítógép segítségével tanulnak.

Fehér bot és közlekedés

A fehér bot alkalmazásának gondolata Guilly d'Herbemont francia grófnőtől származik, aki a '30-as években figyelt fel a vakokra leső veszélyekre a nagyvárosi utcák forgatagában, s ekkor ötlött fel benne a fehér bot gondolata, ami már távolról is feltűnő, ugyanakkor a vakok az útpadkákat és a falakat baleset nélkül megtalálják, és képessé válnak az önálló közlekedésre. A fehér bot a látássérültek utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze — ám sajnos ma már korántsem jelenti azt a szabad mozgási és közlekedési biztonságot, mint egykor. „Köszönhetően” legfőképp a járdára akár orral, akár oldalt felparkoló járműveknek, amelyek egy vak ember számára nemcsak bosszúságot, de komoly sérülést is okoznak (próbáljunk egy hétköznapon csukott szemmel pár lépést megtenni a városközponti Dózsa György vagy Petru Bran utcában…). Nem kevésbé nehézkes a hivatalos ügyintézés, hiszen a legtöbb intézménybe, irodába lépcsőket megmászva lehet bejutni, és nagyon sok helyen a lépcső egyik oldalán sincs korlát, ami biztonságot jelenthetne, de a bevásárlás sem sokkal egyszerűbb. Külön kálvária az úttesten való átkelés, és bár akadnak ugyan jó szándékú segítők, akik átvezetik a gyengén látót, a hangjelzéses közlekedési lámpák még hasznosabbak lennének — ha lennének, hiszen Szatmárnémetiben egyetlenegy ilyen speciális lámpa létezik, a Sugárúton, ám jó ideje hangtalan már. „Régebben többen jártunk fehér bottal, sötét szemüveggel a figyelemfelkeltés és megkülönböztetés érdekében, de ma már mintha sokan nem is tudnák, mit jelképez a fehér bot. Vagy teljesen közömbösek. Sietnek el mellettem a járdán, hallom a gyors lépéseket meg a bicikli kerekének surrogását, érzem, hogy majdnem elsodor, de nem tudom — hiszen nem látom! —, merre lépjek, hogy ne legyek útjában, és a járdáról se lépjek le az autók közé” — mondja, nem is felháborodással, inkább valami keserű beletörődéssel az egyik látássérült. A biztonság, mozgásszabadság és önállóság szempontjából hatékony „megoldás” a vakvezető kutya, Szatmárnémetiben az országban egyedülállóként már többször is szerveztek vakvezető kutyás tábort, igaz, sajnos arra is volt példa, hogy az autóbuszvezető nem engedte felszállni a buszra a kutya-gazdi párost, és a közintézményekben sem nézik igazán jó szemmel a négylábúakat.

Szabó Kinga Mária