„Vizuális közlésmódra köteleztem magam”

Tegnap a szatmárnémeti új főtéri Galériában nyílt meg Muhi Sándor A szamosi szörny című tárlata. Az alábbiakban a képzőművésszel beszélgettünk munkásságának újszerű stílusváltásáról és a tárlaton látható anyagok keletkezésének körülményeiről.

— Muhi Sándor nemcsak az egyszerű tárlatlátogatók, hanem olykor a szakma számára is „gyanúsnak” tűnhet, mert valami olyan irányzatot képvisel, ami a kortárs képzőművészetben is ritka. Jól értelmezem ezt a jelenséget?

— Gyanús vagyok, mert képzőművészként nem készítek arcképeket, csendéleteket, tájképeket, hanem néhány éve olyan vizuális közlésmódnak köteleztem el magam, amely sokakat ejt zavarba, hiszen nem lehet se besorolni, se jellemezni, se értékelni a jól bevált, közismertté koptatott sémák, közhelyek segítségével. Az is gyanús, hogy nem vagyok hajlandó mentegetőzni, magyarázkodni, hanem ehelyett következetesen haladok a magam útján, amelyen egy ideig elidőzök a kortárs közhelyek, pillepalackok, hétköznapi örömök világában, valamint természeti környezetünk szépségeinél. Nem magyarázkodom, hiszen jól ismerem a hagyományos technikákat, műfajokat, évtizedeken át műveltem ezeket. Gyöngyösi Gábor a Szatmári Hírlapban fél évszázada, 1969-ben a következőket írta Az első kiállítás ígérete című cikkében: „Muhi ugyanis — a színház előcsarnokában állított ki, mintegy kéttucatnyi munkát — mindenekelőtt két dologban tűnik ki: fölényes rajztudásával és erősen hatékony elvonatkoztatási képességével. (…) Nyugtalanítóan szép, Muhi életkorához s ebből következtethető élményanyagához mérten megdöbbentően világos mondanivalójú munkák ezek.”

— Az utóbbi néhány év alkotói munkáját akár egy új útkeresési időszaknak is nevezhetjük?

— Az útkeresés, kísérletezés egész művészi pályámra jellemző, ugyanúgy, mint a technikai, tematikai változatosság. Ami a technikákat illeti, készítettem tusrajzokat, metszeteket, monotípiákat, tempera- és olajfestményeket, számítógépes grafikát, de gyakran dolgoztam kollázs technikával is. Témáim is sokszínűek: arcképek, tájképek, kompozíciók, illusztrációk, absztrakt munkák, karikatúrák, plakátok, szórólapok, könyvborítók, logók. Az egyik leghosszabban tartó realista hangvételű alkotói kiruccanásom a kilencvenes években volt, és a Hejcei Nemzetközi Alkotótáborhoz kötődik. Erről így írtam a tábor jubileumi évkönyvében: „Az első természethű vázlataim, tusrajzaim meglepően sikeresek voltak Hejcén és odahaza is. Egy részüket elajándékoztam, a többit megvásárolták, de a meglévőknél sokkal többre volt igény. Őszintén és töredelmesen be kell vallanom, hogy élveztem a képzőművészeti könnyűvérűségemmel járó sikereket, anyagi hasznot. Semmilyen lelkiismeretfurdalást nem éreztem akkor se, ma se miatta, és legközelebb már nem csupán néhány fát, hanem egész erdőt rittyentettem egy-egy táborozás alkalmával. Kinéztem közben a templomot, egy-két házikót, romantikus utcarészletet is magamnak, és olyat tettem, amit addig még soha: könyörtelenül, előre megfontolt szándékkel azokat is sorra lerajzoltam, sőt kiszíneztem. Ezzel párhuzamosan valahogy pehelykönnyűvé, egyértelművé, érthetővé vált minden körülöttem. Már egyáltalán nem volt kérdéses, hogy találok-e témát, ábrázolni valót magamnak, hiszen lényegében minden lépésnél, minden utcasarkon, pad mellett, a parkban, az erdő szélén, a szomszéd ház udvarán, az árok mentén, a romos istállóépületben, az erődtemplom falain, a dézsmaház környékén, a kastély mögött, a korcsma mellett, a konyha sarkában százával akadtak témák. Egyszóval lassan, de biztosan igazi táborlakóvá kezdtem válni, annak minden hátrányával és előnyével együtt. Előny volt, hogy könnyebben, több, népszerűbb munkát készítettem, hátrány, hogy ezek az én megítélésem szerint egyre súlytalanabbak, hiteltelenebbek lettek.” A fentiekkel párhuzamosan készült a több mint 200 szatmári arckép is, ezeknek aztán végképp nincs semmi közük az alkotáshoz. Az utóbbi öt tárlatom — tehát A szamosi szörny című is — útkeresés. Azokat a harmadik évezredi utakat keresem a magam szerény, kisvárosi eszközeivel, amelyek megítélésem szerint napjainkban is közérdekűvé tehetik a képzőművészetet mint érzések és gondolatok közvetítőjét. Úgy látom, hogy erre a hagyományos formák, tárlatok, albumok már nem igazán alkalmasak, a kisebb galériák, művészeti múzeumok évtizedek óta üresek, egyre kevesebben vásárolnak albumokat, képeket. Nem a képzőművészet iránti érdeklődés szűnt meg, hanem más úton-módon, csatornákon jutnak el manapság a művészeti üzenetek az érdeklődőkhöz. A szamosi szörny, Vízháti Szamolcs a fentiek miatt nem csak ezen a tárlaton mutatkozik be, hanem az érdeklődők számára már hónapok óta jól ismert az általam működtetett különböző világhálós oldalaknak köszönhetően. Fotók százai, kisfilmek, bejegyzések tucatjai népszerűsítik elveit, gondolatait, vallanak az ő közvetítésével ember és természet kapcsolatáról. Azóta létezik, amióta kitaláltam, és addig lesz a köztudatban, ameddig hitelesek a közlendői. Tárlatom katalógusában több bejegyzés is utal arra, hogy miért választottam ezt a szokatlan közlésmódot.

— A művész alkotásain keresztül elsősorban a kortársaihoz szól, a kortársak kellene megértsék. Az ön esetében ez mennyire érvényes?

— Meggyőződésem, hogy ha valaki a kortársaihoz szól — mert ki máshoz szólna —, akkor alkalmazkodnia kell azok kommunikációs eszközeihez. Hiába jegyzi fel ékírással agyagtáblákra vagy papírkötegekre, vászondarabokra betűkkel, ecsettel, filctollal a számára nagyon okosnak, tanulságosnak tűnő, de minden szempontból lejárt szavatosságú érzéseit, gondolatait, a kutya sem fogja elolvasni, megnézni azokat. Az, hogy csak ecsettel és vászonra lehet festeni, és minden kép kötelezően keretezendő, már akkor sem volt igaz, amikor a fenti, átmeneti formák elterjedtek.

— Hogyan látja a jövőt ezen a területen?

— Fogalmam sincs, milyen irányzatok, -izmusok jelennek majd meg a lassan elviselhetetlenné váló technikai civilizációs kilengések, eltévelyedések ellensúlyozására. Ezeket én szamolcsizmusnak nevezném. Minden alkotónak — ha valóban az — meg kell vívnia a maga kisebb-nagyobb csatáit. Aki langyos beletörődéssel próbál belesimulni az adott, mások által körvonalazott keretekbe, annak minden megnyilvánulása, produktuma langyos és érdektelen lesz. A művészet elsősorban önkifejezési lehetőség. Jellemzői közül az eredetiséget és az őszinteséget említeném meg. Őszinteség nélkül nincs hiteles alkotás, ami pedig az eredetiséget illeti, arra van egy találó mondás: Csak a döglött hal úszik az árral.

Elek György