Zsidók és az asszimilálódás

Városismertető sorozatunk („Asszimilált” városaink) első részeinek megjelenése után olvasóink szóvá tették, hogy a települések lakosságának ismertetésekor a zsidó lakosok részaránya nem mindig felelt meg a realitásoknak. Ennek próbáltunk utánanézni. Helyszűke miatt ez is csak részleteiben fogja a témát lefedni.

Munkács az élen

Azok közül a városok közül, amelyeknek 1825-ben még nem volt zsidó lakosuk, az egyik legnagyobb rekordot Szatmárnémeti érte el, ahol 1910-ben már 7194-re rúgott a zsidók száma, a lakosság 20%-ára. Miskolcon is 20%, Nagyváradon 23% volt a zsidók részaránya. Az akkori Magyarország északkeleti részein éltek nagy számban zsidók: Munkács lakosságának már majdnem fele, 44%-a zsidó, Máramarosszigeten 37%, Ungváron 31%, Beregszászon 30%, Sátoraljaújhelyen 28%, Désen 18%, Nagykárolyban 15%, Kassán 15%.

Vármegyék, ahol nagyobb számban éltek zsidók, a következők voltak: Máramaros 18%, Bereg 14%, Ugocsa 12%, Ung 10%, Szabolcs 7%, Szatmár 7%, Bihar 6%, Beszterce-Naszód 5%, Szilágy 4%, Kolozs 4%. A 19. század végén erőteljessé vált a nemzetiségi születésű magyarországi állampolgárok önkéntes magyarrá válása. Bár többek között sok szlovák, román, délszláv személy is asszimilálódott, a legszívesebben azonban mégis a német kisebbség és a felemelkedő zsidóság tagjai választották a magyarságba való beolvadást. Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű beolvadása a többségi keresztény társadalomba.  A zsidóság a magyar nyelvet rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is tette, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt, mert vallásánál fogva nem lehet más. A 19. század végének liberális légkörében a magyarországi zsidóság körében igen sokan valóban magyarrá váltak, a nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal, és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani.

Magyar nevek

A 19. század integrációs tendenciái nemcsak az anyanyelvváltásban, de a nevek magyarosításában is jelentkeztek. A 19–20. század fordulóján a zsidók tömegesen cserélték német vagy szláv hangzású neveiket magyarra. Hasonló folyamat játszódott le a többi vallási és etnikai kisebbségnél, de a névmagyarosítás a zsidók között volt a leggyakoribb. Bár a zsidók elvileg szabadon választhattak nevet, a közigazgatási korrupció gyakran itt is működött. Ha valaki meg tudta fizetni, akkor szépen hangzó neveket vehetett fel, mint például a König (Király), Kaiser (Császár), Graf (Gróf), Herzog (herceg). Akinek nem futotta kenőpénzre, annak gyakran be kellett érnie az egyszerűbb, gyakran a saját fizikai megjelenésére utaló nevekkel (Klein – kicsi, Gross – nagy, Braun – barna, Roth – vörös). A névválasztási kényszer persze számos kiskaput rejtett. Márpedig sok zsidó arra törekedett, hogy új neve valamilyen formában utaljon származására, vagy éppen régi nevére. Nem csoda, hogy voltak olyanok, akik országokról vagy városokról kapták nevüket, gyakran éppen arról a területről, ahonnan származtak. Ilyenek például a Böhm (csehországi), a Schweizer (svájci), az Ungár (magyar) nevek. Voltak, akik héber személynevük német fordítását választották. Így lett a például a héber Cvi (szarvas) fordításából Hirsch, Hirschler, Herzl, a Salomból (béke) pedig Freud vagy éppen Freudiger. Mások édesanyjuk nevéből képezték családnevüket: Gold, Goldmann a Golde női névből, Rosner, Rosinger a Rosából. Sok új családnév a foglalkozásra utalt: Schneider – szabó, Goldschmidt – ötvös, Kaufmann – kereskedő. Sokan a német nevük magyar megfelelőjét választották. Így lett Weiszből Fehér, Steinerből Köves, Schönből Szép. Mások olyan nevet kerestek, amelynek kezdőbetűje megfelelt az eredeti névnek. Így vált a Kohnból Kovács, Veiszfeldből pedig Vázsonyi. Ebben az időben kezdtek terjedni a zsidók körében a nem bibliai eredetű utónevek is. Így vált népszerűvé a Lipót, az Ármin, a Miksa, a Regina, a Lili és az Ida.

Egy óriási „történelmi ugrással” szóljunk a második világháború utáni helyzetről is. Magyarországon az 1941—45-ös határokon belül a háború előtt mintegy 900 ezer zsidó élt, a háború végére 250 ezren maradtak. Ez a tragikus népirtás az egész országhoz hasonlóan Észak-Erdélyben is lezajlott. 1945-ben a több mint 160 ezer észak-erdélyi deportált zsidóból csupán 30-35 ezer élte túl a második világháború szörnyűségeit, a holokausztot. A hazatértek a nincstelenséggel és az újra fellángoló antiszemitizmussal találták magukat szembe, így aztán az 50-es évekkel kezdődően tömegesen hagyták el az országot. A kommunista időszak végére a több százezres zsidó közösségből alig 15 ezren maradtak.

Stahl István