×
2024. 03 28.
Csütörtök
Gedeon, Johanna
13 °C
erős felhőzet
1EUR = 4.97 RON
1USD = 4.61 RON
100HUF = 1.26 RON
Szatmárnémeti

Zubánics László: Magyarnak lenni Kárpátalján

2018.05.23 - 15:45
Megosztás:
Zubánics László: Magyarnak lenni Kárpátalján

Zubánics László beregszászi közíró, lapszerkesztő, helytörténész, egyetemi tanár, kisebbségi politikus a Szatmárnémetiben megrendezett Dsida–Páskándi–Jakabffy Napokon adott interjút lapunknak a kárpátaljai magyarok életéről és kilátásairól.

— Bár Kárpátalja lassan 100 esztendeje felkerült a térképekre, mégis keveset tudunk az ott élő emberekről. Hogyan állnak a kárpátaljaiak a saját gyökereik ismeretével?

— Mi most egy „újrafelfedező” korszakát éljük a mindennapjainknak. Gyakorlatilag apró mozaikkockákból kell összeraknunk a múltunk minden szeletét. Sajnos a magát demokratikusnak nevező Csehszlovákia megalakulásakor elkezdődött a korábbi, magyar múltra utaló könyvtárak, irattárak rendezése, átalakítása, selejtezése és megsemmisítése. Aprólékos kutatásoknak köszönhetően csak most kerülnek elő olyan könyvtári adatok, családi emlékek és dokumentumok, amelyek segítséget nyújtanak a valós történelmi kép megrajzolásában. Sokszor az a tudás, amit az ősök felhalmoztak, számunkra már nem létezik. Gyakran az is problémát jelent, hogy nem tudjuk, merre kell keresnünk a megmaradt iratokat. Például kevesek számára közismert, hogy a mai Kárpátalja XIX–XX. századi római katolikus történetével foglalkozó forrásokat Szatmárnémetiben kell keresnie, mert akkoriban a szatmári püspökséghez tartoztunk. Napjaink történészeinek egyik fontos feladata, hogy ezeket az „irányjelzőket” elhelyezzék a köztudatban: hol, merre találhatók a bennünket foglalkoztató források, kik azok, akiknél ezeket meg lehet találni. Azaz sokadik alkalommal újra meg kell hogy ismerjük önmagunkat, és újra meg kell fogalmaznunk önazonosságunk kritériumait. Az 1938-as magyar visszatérést követően is sor került egyfajta „ideológiai selejtezésre”, azonban 1945 után gyakorlatilag minden megváltozott. A kommunista ideológiai alapgondolat az volt, hogy ezer évig nem volt itt semmi, a szovjet hatalom hozta meg a felvilágosodást, a békét és az emberi demokratikus berendezkedést. Amiről úgy gondolták, hogy ezt a gondolatot veszélyezteti, azt mind kitakarították.

— Mikor kezdett ébredezni a kárpátaljai magyar öntudat?

— Az 1980-as évek második fele gyakorlatilag egy szellemi fellendülést hozott. Ennek a folyamatnak köszönhetjük magyar múltunk megismerését is. Előkerültek az eddig a könyvtárak hátsó polcaira száműzött könyvek is. Például történelem szakos egyetemistaként ekkor vehettem először a kezembe a Kárpátalja történelme kutatásában napjainkban alapműnek tekintett Lehoczky Tivadar „Bereg vármegye monográphiája” című munkáját, amelyet a lembergi egyetemi könyvtárból selejteztek ki és került át az Ungvári Állami Egyetem könyvtárába. A történelem furcsa fintora, hogy ekkor hallottam először, hogy van ilyen tudományos munka is. Azóta sikerült rekonstruálni múltunk számos részletét, de még mindig nem teljes a kép.

— Létezik-e egyáltalán kárpátaljai magyar identitás?

— A kárpátaljai emberek életére jellemző egy kisebbségi (magyar) skizofrénia, mert nem igazán tudjuk magunkat hová tenni. Az, hogy a történelem számtalan alkalommal átrángatta a fejünk felett az országhatárokat, megakadályozta, hogy az erdélyihez hasonló magyar öntudat alakuljon ki. Meg hát igazán erre 1920-ig nem is volt szükség, mivel a mai Kárpátalja Északkelet-Magyarország szerves részét képezte.

Sokáig nem tudtuk, hová tartozunk, kik a barátaink és kik az ellenségeink. Az a szögesdrótkerítés, amit körénk húztak térben és időben, kettévágott mindent. Az egykori Ung vármegyei Palágykomoróc és Dobóruszka öt kilométerre sincs egymástól, de sokáig úgy tűnt (úgy tűnik), mintha az egyik itt lenne, a másik pedig valahol Afrikában, pedig a közös múltunk összeköt bennünket. Igen jelentős a lokális elszigeteltség is. Egy kárpátaljai magyar ember eljut a szomszéd faluban élő közeli rokonokhoz, jár ügyeit intézni a járási székhelyen, de nem igazán tudja, hogy négy faluval odébb mi van. Sokan jobban ismerik Budapestet vagy Drezdát, ahol vendégmunkásként dolgoztak, mint Ungvárt, ahol életükben nem jártak még. Ez a kisebbségi, önmagunk besorolásával kapcsolatos probléma mind a mai napig fennáll. A 2000-es évek elején készítettek egy közvélemény-kutatást arról, hogy kik vagyunk és mit tekintünk a hazánknak. A haza és a szülőföld fogalma összemosódik a kárpátaljai magyar emberek életében. Sok ember a magyar hazával kapcsolatban nem tudja igazán definiálni, hogy ez a történelmi Magyarország vagy a mostani Magyarország. Nagy részük nem is tekinti hazájának Magyarországot, számukra Kárpátalja, a lokális hely a haza és a szülőföld együtt. De nem tekintik Ukrajnát, ahogy korábban a Szovjetuniót sem tekintették hazájuknak és szülőföldjüknek — ezek az érzések kizárólag ahhoz a kis röghöz kapcsolódnak, ahol születtek. Sajnos az utóbbi évek gazdasági és politikai változásai következtében az itt élő emberek nem rendelkeznek egy igazán egészséges jövőképpel. Csak a kis földet látják, ahol megszülettek. Ez csak részben jó, másrészt baj, mert a horizontok helyben is sokkal szélesebbek, mint gondolnánk. Nemrég részt vettem egy magyar ház avatásán Rahón, s rácsodálkoztam, hogy szórványban mennyire erősen tudja egy jól működő római katolikus plébános azt a közösséget, amelyik már elveszni látszott, újra megszervezni, újra megerősíteni. Most már nemcsak idősekről van szó, hanem fiatalokról is. Babakocsit toltak anyukák-apukák, tele voltak a padsorok, ami tömbökben, például Beregszászon nem tapasztalható. Embertől függ, körülményektől függ, helyenként a kényszerítő körülmények is segítik a túlélést. A nagyobb városok (Ungvár, Munkács) lassan szórványnak számítanak, és Beregszász is ilyen lesz. Ennek ellenére azt tapasztalom — főként Ungvár esetén —, hogy az emberek kezdenek fejben megváltozni. Egyre biztonságosabban kommunikálnak. Tíz éve még ritkán lehetett az utcán magyar szót hallani, most lépten-nyomon. Mára már ott, ahol kisebbségben és tényleg szórványban vagyunk, egy ilyen önmagunk megerősítésére szervezett program keretében sokkal hangsúlyosabb a magyar jelenlét, mint a gyakorlatilag többségi Beregszászban.

— Kárpátaljáról is sokan elmennek a jobb élet reményében. Ők hogyan boldogulnak?

— Az utóbbi időszakban nagyon sokan visszajöttek Lengyelországból és Németországból. Rájöttek, hogy ott sokkal többet dolgoztak, lakásra és ételre is sokkal többet kell költeni, s amikor összeszámolták a végösszeget, és összehasonlították azt az itthoni lehetőséggel, megállapították, hogy ugyanott vannak. Nem voltak a családdal, és nem volt lehetőségük munka után kertészkedni vagy egyéb tevékenységeket végezni. Aki otthon marad, az sokkal többre viheti. A jó szakemberek Kárpátalján és mindenhol meg vannak fizetve. Azokkal vannak problémák, akik magasra törnek, de az ilyen emberek jövője mindenhol bizonytalan.

— Ukrajnában új nyelvtörvény vár elfogadásra. Mit jelent ez a kárpátaljai magyarság számára?

— Ez egy nagyon komplex és összetett probléma, ami nem ma született. Amikor Ukrajna 1991-ben függetlenné vált, és megteremtették az államiság kereteit, egy „társadalmi szerződés” keretében sikerült megállapodásra jutni a nemzeti kisebbségekkel, s viszonylag széles jogokat biztosítottak a más (nem állami) nyelveken beszélőknek. 2014-et követően minden megváltozott, s ennek keretében az ukrán nemzet rohamléptekkel hozzálátott önmaga „megformálásához”. Ennek a önformálódásnak az egyik alapgondolata, hogy a nemzethez való tartozás egyik alapvető fokmérője a nyelv. Ukrajna esetében az ukrán nemzet és az ukrán nyelv nem fedi egymást. Nagyon sokan — főleg a keleti régióban — ukránnak vallják magukat, de nem beszélik az ukrán nyelvet. A keleti háborús konfliktust, illetve a Krím félsziget annektálását követően sajnos mind a fejekben, mind a politikában egy negatív irányú változás történt. Ennek a következménye, hogy mindent, ami a többségi nemzettől különbözik, mindenáron bele kívánnak erőszakolni egy új feltételrendszerbe. Ennek megfelelően mindenkinek, aki ebben az országban él, kizárólag az államnyelvet kell beszélnie. A 2012-es nyelvhasználati törvény gyakorlatilag európai szintű dokumentum volt, azonban a forradalom első lépéseként a parlament annak hatályon kívül helyezéséről döntött. A következményeket ismerjük… Idén az Alkotmánybíróság formai okokra hivatkozva úgy döntött, hogy kiveszi ezt a törvényt a joggyakorlatból. Jelenleg létezik egy joghézag, erre hivatkozva tervezi a parlament, hogy a benyújtott négy tervezet alapján egy olyan szabályozást fogad el, amely a jelenlegi 10 százalék helyett harmincra emelné a kisebbségi nyelvhasználati küszöböt. A törvény számos más megszorítást is alkalmazna: köztéri rendezvényt nem lehetne magyarul tartani, csak szinkrontolmáccsal. Egy magyar újság a törvénytervezet értelmében csak akkor jelenhet meg, ha ugyanazt kiadják ukrán nyelven is. Ezen a téren azonban a magyar közösség számára a legfájdalmasabb a közelmúltban elfogadott oktatási törvény, amely szerint kisebbségi oktatásra csak az elemi iskola szintjén kerülhet sor, arra is ukrán oktatási intézményekben létrehozott kisebbségi csoportokban. Ezek a rendelkezések szembemennek a hatályos alkotmánnyal és az ország által ratifikált keretszerződésekkel is. Persze mindennek politikai motívumai is vannak. Az EU és a NATO partnerként tekint Ukrajnára az Oroszországgal való szembenállásban, s a közeljövőben valószínűleg az oktatási törvény visszavonását szorgalmazó magyar kormánynak is választania kell: Ukrajnának a NATO-hoz való csatlakozása, vagy a magyar kisebbség és annak a jogai? Gyakorlatilag ez a kettő most egy serpenyőben van, és az egyik függ a másiktól. Most a nagypolitikától függ, hogy a kárpátaljai magyarságnak lesz-e jövője…

 

 

Elek György