A bogdándi béles

Nem is készültek a gyerekvárásra úgy, mint az elsőre és a másodikra is, a kelengyék nagy része — ami a nagyobb testvérektől megmaradt — ott várakozott egy szekrény polcain. Szerencse volt az is, hogy korábban két lány született a családban, így volt mit félrerakni. Abban az időben az avantgárd még nem telepedett rá a közösségre, nem igyekeztek mindig a legújabb típusú dolgokat megvásárolni, még iskoláskorban sem, a szülők elhitették a gyerekkel, hogy örülnie kell annak, hogy úgy megnőtt, hogy jók rá a nővérei kinőtt cipői és ruhái.

Zsuzsanna kisiskolás korától tagja volt a néptáncegyüttesnek, szépen énekelt, és rendszeresen mondott verset a templomi és az iskolai rendezvényeken. Kívülről nézve úgy tűnt, hogy büszkén hordja a népviseletet és beszéli az ékes tövisháti nyelvet, a valóság viszont az, hogy számára ez természetes volt, ebben nőtt fel, mást nem is tudott elképzelni. Az akkor még egy udvaron élő többgenerációs családokban íratlan szabályok voltak érvényben, amelyeket mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, senki sem akarta kijátszani, megváltoztatni őket. Természetes volt, hogy a lányok sütéskor, főzéskor, takarításkor és bármilyen munka végzésekor ott szorgoskodtak a szüleik és a nagyszüleik mellett, már kora ifjú korban tudtak mindent, amit egy lánynak, később egy háziasszonynak tudnia kell.

Szerencsére (?) vagy szerencsétlenségre (?) Bogdánd irányába is megnyílt a világ. A fiatalok megpróbáltak kitörni a szűk keretek közül; akik csak megengedhették maguknak, városon folytatták tanulmányaikat valamelyik középiskolában. Sok esetben nem igazán a gyerek vágyott városra, hanem a szülők versengtek egymással: ha a szomszéd vagy a rokon megengedheti magának, hogy a gyereke városon tanuljon, akkor ő miért maradna le? Ez is az a kategória, amikor a történetek másként látszanak kívülről szemlélve, mint azok számára, akik megélik ezeket a történeteket.

Zsuzsanna albérletbe került, egy olyan környezetbe, melynek életformája teljesen idegen volt számára. Megpróbált beilleszkedni, de esténként, ha csak lehetett, külön vonult, várta a hétvégét, hogy hazamehessen. Az iskolában sem mindig teltek gondtalanul a napok. Az elején a városi gyerekek furának találták a ruházatát, a hajviseletét, az ékes, tövisháti nyelvezetét… Igyekezett keveset beszélni, és jobban odafigyelni mások beszédére, hogy megtanulja az általuk leggyakrabban használt szavakat, a kiejtésén viszont nagyon nehezen tudott változtatni, ezt még nagyon sokáig magával kell hordoznia.

A Partiumi Magyar Napok programjai Zsuzsannának is felkeltették a figyelmét. Kíváncsi volt a néptáncelőadásokra, de ugyanúgy kíváncsi volt a rockkoncertekre is, mindkét stílus közel állt hozzá. Az egyiket magával hozta szülőfalujából, a másikkal a városon ismerkedett meg. Eddig is felfigyelt arra, hogy nagyon sok városi fiatal fizet azért, hogy néptáncot és népdalt tanuljon, ő pedig igyekezett eltitkolni, hogy a népi kultúra az élete része, neki nem kell tanulnia, hiszen belenevelkedett. Most kezdi csak észrevenni, hogy ő olyan képességekkel, olyan ismeretekkel, olyan tudással rendelkezik, ami a városi fiatalokhoz képest pluszt jelent. Ő olyan értékeket tudhat magáénak, melyeket másoknak tanulniuk kell, és bármennyit tanulják, nem fognak eljutni arra a szintre, amelyen ő van.

A nagy meglepetés Zsuzsanna számára az volt, amikor a Kossuth-kertben sétálva meglátta a bogdándiak sátrát, melyben a bogdándi bélest sütötték. Hosszú sorokban álltak az emberek, hogy hozzájussanak. Zsuzsanna ámulatba esve figyelte, hogy az, ami számára otthon egy hétköznapi eledel, mások számára ritkán elérhető ünnepi falat. Elkezdte számolgatni, hány év telt el, mióta megpróbálja letagadni, hogy ő több, mint azok, akikhez megpróbált hasonlítani. Gyors léptekkel odament a sátorhoz, beállt a bogdándi bélest sütő asszonyok közé, és már büszke volt arra, hogy közülük való.

Elek György