A csend világa nem a célhoz vezet

Ma reggel is — bár szombat van, és nem megy munkába — a megszokott időben ébredt, elkészítette a kávéját, a konyhai asztal mellé ült, és a kávét szürcsölgetve a mobiltelefonját babrálta. Úgy tett, mintha észre sem venné, amikor Tibor mellé ült és hosszan nézte, majd ő is kávét készített, és mélyen elgondolkodott.

— A csend legtöbbször válasz valami tiltakozásra — próbálta Tibor gondolataiban értelmezni a jelenséget, megtalálni a csend okait. Különös érzések vonulnak át rajta, így van ez mindig, amikor csendre kényszerül, mert amikor két ember együtt van, és nem válik köztük szükségszerűvé a beszéd, akkor valami különös dolognak kell történnie, hogy megtörjék a csendet. — A sok nehézség ellenére gyönyörűvé lehetne tenni ezt az amúgy ámulatba ejtően szép világot, vagy akár szebbé tenni a mi életünkkel, nem pedig éppen a mi életünk csendjével elszürkíteni. A csend a tiltakozás egyik legkülönösebb formája. A tiltakozók általában ordítozni szoktak, Hanna csendje ennél sokkal ijesztőbb, mert úgy tűnik, mintha maga ellen, a saját élete ellen tiltakozna, mintha magával lenne elégedetlen. Mert mi más lehetne az oka a hallgatásnak szombat reggel, amikor azzal ébred, akivel egybekötötte az életét. Így úgy tűnik, hogy Hanna otthont teremtett magának a hallgatásban, s ebben az otthonban másnak nincs helye. Nekem se — gondolja tovább mély meggyőződéssel Tibor. — A megsokasodó, egyre nehezebbnek látszó világban, amikor a külső hatások megerősödnek, és feldúlják az ember életét, nagyobb szükség van az otthonra, mint bármikor. Ebben az otthonban ha elmúlik a csend, megszűnnek az aggodalmak, a félelmek, megszűnnek a fájdalmak, megerősödik a szeretet.

Hanna kávéja már kihűlt, megfeledkezett róla, mert el van foglalva a telefonjával. Azt tartja, hogy számára a telefon munkaeszköz, s amikor a telefont használja, dolgozik. Ez lehet igaz, de Tibor szerint a szombatnak más kellene hogy legyen a szerepe, szombaton hanyagolni kellene a munkát, mert ahhoz, hogy az ember tökéletesen tudja végezni a dolgát — amennyire lehet hosszú távon —, mindig biztosítottak kellene hogy legyenek a pihenés feltételei is. Ide tartozik az egészség, a jó hangulat, ezektől pedig idegen a csend. Hanna hónapról hónapra több munkát vállal, korábban kezd, később végez, így van ez hétvégeken is, belemerül, és képtelen abbahagyni, beburkolózik a csendbe, s közben mindenre panaszkodik. Próbálja elhitetni magával, hogy mást nem tehet, ebből a helyzetből nincs kiút, de egyébként is számára ez a munka szórakozás.

— A szombat és a vasárnap eleve úgy van kitalálva, hogy fellélegezhessen az ember — figyelmeztet néha Tibor, mindig hiába.

— A munkának csak akkor van érdeme, ha annak a végét megünnepeljük, ha elérkezik a nyugalom napja. A dolgoknak kell legyen kezdetük és végük, mert ha minden összemosódik, az már robot, az már kényszernek látszik, még akkor is, ha azt az ember nem veszi észre.

Hanna ezekre a dolgokra nem fogékony. Arca komor, mozdulatai fáradtak, elcsökevényesedtek az érzései, abban a tudatban él, hogy talán nem az ő életmódja a legjobb, de nincs más megoldás, neki ezt kell elfogadnia. Tibor viszont arra törekszik, hosszú ideje azt szeretné elérni, hogy Hanna végre megtanuljon élni. Néha felcsillannak az életjelek, de gyorsan visszaesik az életritmusába, képtelen kitörni abból a sajátos világából, ami számára a legkilátástalanabb.

Tibor rég kutatja már, egyelőre sikertelenül, hogy hol lehetnek a gyökerei annak, hogy Hanna nem tud kitörni a hallgatás korlátai közül. Miért vonja meg magától az érzelmek és a lelki gyönyör pillanatait? Hanna is a szépre és a jóra vágyik, de valami miatt nem tud túllépni a vágyain, pedig azért dolgozik, azért küzd, azért fáradozik. Egyszer talán felismeri majd, hogy nem ez az út vezet a céljaihoz.

Elek György