A főpróbáig jutott, bemutatóra vár A gát

A koronavírus-világjárvány okán hozott rendeletek novemberben újra lakatot tettek a színházra: már a befogadóképesség harmadával sem lehet előadásokat tartani Szatmárnémetiben. Ennek ellenére a világot jelentő deszkákon az elmúlt hetekben is dolgoztak. A Harag György Társulat bemutatóra készült, s bár a bemutatót ismeretlen időpontra volt kénytelen halasztani, A gát című előadás főpróbáit is megtartotta. A színészek pedig már csak arra várnak, hogy a közönségnek is megmutathassák az egyébként nemzetközi sikerdarabnak számító írásból létrehozott előadást.
Az 1997-ben megjelent A gát című előadást még ugyanabban az évben a londoni Royal Court Színház színpadra is alkalmazta, majd két évvel később a Broadway repertoárjára is felkerült. Elnyerte az év legjobb előadásának járó Laurence Olivier-díjat 1998-ban, ugyanakkor Conor McPherson is megkapta a Legígéretesebb drámaírók kritikusi díját. A londoni Királyi Nemzeti Színház által készített felmérés alapján a 20. század legjobb darabja, és Michael Billington, a The Guardian színikritikusa szerint minden idők 101 legjobb darabja közé tartozik.
Írország egy gát közelében fekvő kis településén három barát találkozik egy kocsmában. Az esték egy megszokott rítus szerint zajlanak e vidéki tájon, ahol már nem történik semmi. Az időjárásról beszélgetnek és arról, hogy fiatal érkezett Dublinból a városkába. Az Ő érkezése mindent megváltoztat, mivel mindenki lehetőséget kap a férfiak közül, hogy elmondhassa történetét. Mivel úgy vélik, hogy monoton életük nem vonzza egy kifinomult hölgy figyelmét, mindenki kiszínezi a tapasztalatait a helyi folklórból merített szereplőkkel. A légkör furcsa, kísérteties, megtűzdelve egy jó komédia elemeivel, mert miden egyes történet után visszakanyarodnak egymás megszokott ugratásához, hiszen mindig is ismerték egymást. Mindaddig, amíg rá nem jönnek, miért is költözött a fiatal a fővárosból az ő kis városkájukba. És ekkor minden történetet felülír a szolidaritás, barátság, emberségesség, amelyet iránta mutatnak.
A „mesemondás” képessége a verbális kiválóság része, az „élő” lenyomatát hordozza magában, melyet a színház mellett legfőbb érvként hozhatunk fel. A gát az ír Conor McPhersontól az éjszaka leple alatt összefonódó emberi kapcsolatokat vizsgálja egy olyan helyen, amelyet úgy tűnik, már elfelejtettek volna, ahol egymásra találhatnak a magányosak, a sérültek, a szerelemben beteljesületlenek vagy azok, akik éppen elveszítették azt az embert, aki kiegészítette őket és értelmet adott az életüknek. A gát történetei versként szövődnek egymásba, mely a gyónás jellegével betölti a magányt. Amint a játék elkezdődik, mindenki saját félelmei elbeszélője lesz.
A szereplők magánya visszavonhatatlannak tűnik, amíg meg nem értik, hogy a közösségük iránti felelősség életmentő lehet, ha magányosnak, elszigeteltnek vagy szomorúnak érzik magukat. Előadásunk célja, hogy a magány mélységéről beszéljen a mai világban: feltételezzen, kutasson és megoldásokat keressen. Mindannyiunk élete az egyedüllétről és a közösségből való kiszakadásról szólt az elmúlt pár hónapban. Azt szeretnénk, hogy előadásunk visszaadja nézőink emberi kapcsolatokba vetett hitét, hogy legyőzze a vallomással kapcsolatos félelmeiket, és főként, hogy meggyőzzön arról, hogy higgyünk a többiekben. Hogy ne féljünk többé.
A produkció szereplői Rappert-Vencz Gábor, Orbán Zsolt, Nagy Csongor Zsolt, Gaál Gyula és Bogár Barbara. Az előadás díszlet- és jelmeztervezője Anda Pop m. v., dramaturgja Bessenyei Gedő István, light designere Lucian Moga m. v., zenei munkatársa Manfrédi Annamária, ügyelője Szabó Ritta, súgója Kófity Annamária.
Az előadás rendezője Ovidiu Caiţa, a Szatmárnémeti Északi Színház román nyelvű társulatának, a Mihai Raicu Társulatnak a művészeti igazgatója, aki így beszélt az elkészült előadásról: „Azt szeretném, hogy a nézők, akik beülnek a színházba, az előadás idejére szakadjanak el a külvilágtól, és kerüljenek közel a szereplőkhöz, akik nem jók vagy rosszak, hanem egyszerű emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Magányosak, de az előadás helyszínéül szolgáló kocsmában egy közösséget alkotnak. Szeretném, ha a színház is ilyen hely lenne. Egy hely, ahol a mostani széteső, egymástól eltávolodó társadalmunkban újra közösséget alkothatunk.”
A produkció tehát már bemutatásra kész, a szereplők pedig már csak azt várják, hogy a járványügyi intézkedések megengedjék a valódi bemutatót. Közönséggel, a színházban együtt átélve a varázslatot.