Túlzott gondoskodás

Erika érettségire készül, s mivel a szülei nagyon elfoglaltak voltak a karantén idején is, a nagymama volt az, aki étellel és itallal látta el, miután déltájban felébredt, rendbe rakta a szobáját, és napközben is mindent elrakott utána, mert a szüleihez hasonlóan ő is nagyon elfoglaltnak hitte magát, ott hagyott mindent maga után, a nagymama szavaival élve: „mint a mai gyerekek”. A nagymama örül, hogy mindenben tud segíteni, de a „mai nagymamák” csak addig jók, amíg segítenek, máskor vagy sokat beszélnek, vagy útban vannak, meg valami hasonló. Erika „a család reménysége”, mindentől meg van kímélve, ez sokszor már őt is zavarja, de a kényelmet nem utasítja vissza senki, eltűri azt, hogy kiszolgálják. Anyuka, ha otthon van, folyton azt kérdezi: „A vitaminokat bevetted? Úgy látom, nem sok hiányzik a dobozból.” Anyuka bármilyen későn ér haza, leáll főzni, mindig a legújabb receptek szerint készíti az ételt. Ezek az ételek nem mindig sikeresek, de kipróbálja őket, mert a leírásban csupa jó szerepel: egészséges, tápláló, sok mindent megelőz… Apa néha próbálja megmagyarázni, hogy ez a túlzott gondoskodás nem vezet jóra, de anyuka ilyenkor gyorsan elhallgattatja, és mindenféle rossz jelzővel illeti. A nagymama számára érthetetlen az egész, ő teljesen másképp nevelte a gyerekeit, attól voltak egészségesek, hogy megettek mindent, nem a telefonról vette az ételrecepteket, hanem a nagymamáról a gyerekre és az unokára szálltak a szokások, no de meg kell érteni, hogy ma már más a világ. A nagymama úgy érte el a hetvenkét évet, hogy nem szedett gyógyszert, most pedig külön fiókokban és dobozokban tartják a gyógyszereket. Erika sokszor napokig nem hagyja el a házat, ha megfájdul a feje, nem az a megoldás, hogy kimenjen a szabadba feltöltődni a friss levegőn, hanem azonnal a gyógyszeres dobozhoz nyúl, no de ma már más a világ.

Anyuka úgy dédelgeti tizenkilenc éves lányát, akár egy csecsemőt, s ha apa elmondja, hogy ebben a korban a gyereket önállóságra kell nevelni — ha már nem késő —, akkor anyuka felháborodik, és gonosznak tartja az apát. Az apa — a gyerek érdekében — próbál példákat hozni, hogy hasonló körülmények között nevelkedett fiúk-lányok most hol tartanak, de az anya erre még jobban megemeli a hangját: „Nehogy már az én gyerekemet azokhoz hasonlítsd!” Ilyenkor az apa próbálja megértetni: „Neked egyedül nem lehet gyereked, Erika a mi gyerekünk, aki a mi génjeinket hordozza, mi kell segítsünk neki azokat pozitív irányba fejleszteni, hogy az új tulajdonságok előnyére váljanak.” Az anya nem enged: „Amíg én élek, mindent megteszek, hogy a gyermekemnek jó legyen.” És így megy tovább a vita napról napra, évről évre, a gyerek pedig valamilyen módon önállósul, a megélt élmények alapján lehet, hogy jó, de lehet, hogy rossz irányba.

Erika eldöntötte, hogy informatika szakon folytatja tovább a tanulmányait. Hogy miért ezt választotta, nem tudja egyértelműen megmagyarázni. Ez most egy divatos szakma, ha ügyes, és van rálátása bizonyos dolgokra, könnyen kaphat egy jól fizető állást. Ő valahogy nem elég határozott, nem elég elkötelezett az informatika iránt. Erikát a túlzott gondoskodás mellett túl sok külső hatás érte, túl sok tanácsot kapott, túl sok pozitív példát soroltak fel azzal a céllal, hogy ha azt a példát követi, sikeres lesz. Azt nem veszi figyelembe senki, hogy valamennyien mások vagyunk, máshonnan jövünk, más utakon, más tulajdonságokkal, más képességekkel. Annyi közös bennünk, hogy az alkalmazkodás korát éljük. A mai gyerekek nem rendezkedhetnek be az állandóságra. A nagymamák, az anyukák és az apukák biztonságot adó világából ki kell lépni, lehetőleg úgy, hogy megmaradjon a stabilitás, a biztonságérzet. Mert nem csak az a cél, hogy a fiatalok túléljenek nehéz pillanatokat, hanem az, hogy tanuljanak meg tervezni és fejlődni, legyenek biztos pontok az életükben.

Elek György