A megmentésre váró turistaparadicsom

Kolozsvártól alig 30 kilométerre található Románia egyik legkülönlegesebb természeti kincse, a mesés „holdbéli táj”, ahol homokos dűnék ölelnek körül egy ultramarinkék színben tündöklő tavat, amelyet a helyiek a híres tévéfilm után nemes egyszerűséggel csak Kék lagúnának neveznek.

Képzeljünk el egy tökéletes harmóniában lévő világot, egy paradicsombéli környezetet, ahol selymesen simogató homokban lépkedhetünk, puha pázsitban piknikezhetünk, terebélyes fakoronák nyújtanak árnyékot, tiszta, kék színű a víz, és a madarak vidám csicsergése ringat el. Milyen szép is lenne a város zajától távol, mégis elérhető közelségben egy kirándulóhely, mi több, egy szelet tengerpart, ahová bármikor elmehetünk családdal vagy barátokkal kerékpározni, sátorozni, strandolni, kikapcsolódni és feltöltődni.

Ha az elképzeléshez még hozzáadunk egy pár kibérelhető hétvégi házikót a vízparton, avagy pár színes bódét telve minden finomsággal, már készen is van az ideális hétvégi nyaralóhely. Túl szép is talán, hogy igaz legyen. Pedig valóságos lehetne. A természet minden alapanyagot tálcán kínál a megvalósításhoz.

Az egeresi talaj ásványkincsekben gazdag, főleg barna szénben, gipszben és kaolinban. Ez utóbbi kitermelése előbb mélységi, később felszíni bányászattal történt. A bányászati tevékenység velejárójaként a tavak egy részét azért alakították ki, hogy a kvarchomokból átmosással kivonják az elsősorban porcelángyártáshoz használt kaolint, a kiváló minőségű homokot pedig az öntödékben használták. A bánya vájatait elöntötte a föld alatti források vize, beomlott, és a környéken körülbelül húsz, kisebb-nagyobb bányató jött létre. Az 1980-as évek közepén egy ilyen bányaomlás mélyedésében csapadékot összegyűjtő tóként jött létre a Kék lagúna. Kettős eredetű, hiszen egyrészt mesterséges, mert a bányamunkálatok eredményeként alakult ki a medre, másrészt viszont természetes, mert a földből szivárgó talaj- és esővizet gyűjti össze. 1995-ben a helyi munkálatoknak köszönhetően teljesen kiszáradt a tó, majd természetes módon újra összegyűlt benne a víz, csodamód megtartva tiszta, kék jellegét. A tó kék színéről az eddig elvégzett kevés kutatás révén annyit lehet tudni, hogy nagy valószínűséggel a tó vize által a meddőből, illetve a kőzetekből kioldott elemek kolloidjainak köszönhető.

Történelme kalandos múltra tekint vissza, többször próbálták már hasznosítani, kiépíteni, turistalátványossággá alakítani a huszonhárom hektáros összterületet. Előbb a bányavállalat gondatlanságából az önkormányzat tulajdonába került, itt viszont nem jutott elég anyagi forrás a tó és környéke kiépítésére. 2010-ben egy kolozsvári turisztikai vállalkozó vásárolta meg, és azt remélték, hogy hamarosan üdülőtelepet alakít ki a helyen, de ez sem valósult meg. Majd a San Garden szállodalánc tulajdonosa látott benne fantáziát, ám építési engedély híján ez a terv is megbukni látszik. A kérdés és a lehetőség tehát még mindig nyitott.

Mikor elindultunk felfedezni ezt a mesebeli, álomszerű vidéket, mi is azt gondoltuk, hogy valóságos turistaparadicsom fog várni ránk.

Ám amint Egeres–Gyártelep túlzás nélkül is elhagyatottnak nevezhető környékére értünk, majd a betontömbökből kirakott, össze-vissza töredezett utat is elhagytuk, a több kilométeren át tartó, vízátfolyásoktól hepehupás földút hamar visszarántott minket a valóságba. A tótól alig pár száz méterre nemhogy csalogató színes, információs tábla lenne, de behajtani tilos felirat fogadott. Az az érzésünk volt, hogy bizonyára rossz helyen járunk. Ám a hangok és a fák árnyékában parkoló gépjárművek a tó közelségét igazolták. A vidék a bányászathoz használt nehéz munkagépektől feltört földdel volt szabdalva, szabályosan árkokat martak a talaj felszínén, közel és távol alig látni az erdőn kívül más növényzetet. Az út mentén dudva és égbe törő kórók, mint valami kegyetlen pusztítás utáni terület.

A tó két hektáron nyújtózik. Partjaitól lassan ereszkedik, mert a homokos-iszapos salakanyag kellemes merülést biztosít, egészen a tízméteres legnagyobb mélységig. Tökéletesen alkalmas lenne a fürdőzésre, már ami a kialakulását illeti. Felszíne valóban azúrkék színben tündökölt, de kicsit zöldes árnyalatot is kapott a benne lassan fejlődő algás növényvilágtól. Az északi oldalban kisebb domboldalt alkotott a kitermeléskor felrakott föld, széles sétánnyal, ami a lombhullató erdő széléig tart. A fákon most kezdenek előbújni a rügyek, míg a bokrokon habfehér virágok jelzik a tavaszt. Másik oldalban lépcsőzetes homokdűnék, a bánya maradványai a maguk sajátos sárgás, sivatagos kinézetével. A látvány önmagáért beszél, s hamar megmagyarázza a holdbéli táj elnevezést is.

A tavat könnyedén körbe lehet sétálni. A vízbe kicsi benyúlások szélein a sás és nádas kezd tanyát verni, a vadrécéknek, madaraknak otthont adni. A vízben mára már életképesek maradtak a békák és a halak is, pezseg az élet.

Elszomorító volt viszont, amint láttuk, hogy a nádas egy részét felperzselték, illetve felelőtlenül szemétlerakatként használják a tó iszapos, alacsony vízszinttel rendelkező partjait.

Miközben csodáltuk a természet öngyógyító szépségét, az érintetlen vadságát, kicsit hiányérzetünk támadt, mivel a közelben semmi vásárlási lehetőség nincs. Aki a Kék lagúnához indul, jó, ha élelemmel és ivóvízzel felszerelkezve érkezik. Jóleső érzés lenne, ha valaki felfedezné a benne rejlő lehetőséget, és meg tudná valósítani a médiában már beharangozott holdbeli tájat, földi paradicsomot vagy csak egyszerűen a kellemes pihenést nyújtó Kék lagúnát.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt