A nemzeti ünnep a románoké

Köztudott, hogy a gyerek, akit otthon bezártságban és túlzott szigorral nevelnek, amikor elmegy vendégségbe, igyekszik kitombolni magát: rosszalkodik, felmászik a székre, az ágyra, és elkövet minden olyan csínyt, amit otthon nem mer. Végül már teljesen otthonosan érzi magát, és a vendéglátónak kell alkalmazkodnia, hogy meg ne sértse a vendéget. Több mint hetven éve már, hogy ilyen csintalankodó vendégek érkeztek/érkeznek Hám János városába, legtöbbjük úgy, hogy itt is marad. Jönnek, helyet foglalnak, majd átveszik a gazda szerepét, helyezkednek, egyszer csak látjuk, hogy ők töltenek be minden vezető szerepet. Végül felhúzzák a győzelmi zászlót, balkáni módon a legmagasabbra, a legnagyobbat. Közben térítő módon, elkezdik maguk köré terelni és beolvasztani azokat a vendéglátókat is, akik érdekből hajlandóak megtagadni őseiket, vallást váltani, és janicsár módra lelket cserélni. A nemzeti ünnep a románoké — mondják. E kijelentés hallatán valóban megdöbbenünk: ugyan ki akarja elvenni tőlük ezt az ünnepet? A zászlót sem akarja senki: a három szín példázza történelmüket. Bár vannak köztük sokan, akiknek őseik forognak a sírjukban, mert ők más zászló alatt éltek, és más zászlót hagytak utódaikra. Minket nem zavarnak az óriás-zászlók. A mi láthatatlan zászlónkat Kölcsey szelleme lobogtatja, rá Károli Gáspár írt feliratot, lelkünkben halljuk Petőfi szavait, tudjuk, hogy a földön, amelyen járunk, Rákóczi kurucainak vére folyt, mi Kossuthnak és Széchenyinek a példáját követjük, és Ady látnoki jövendöléseit olvasva aggódunk a holnapért, gyermekeink holnapjáért. Mi a Wass Albert által leírt láthatatlan lobogót, az anyanyelvet emeljük fel, nem a magasba, hanem gyermekeink ajkaira, hogy megismerhessék Balassi imádságait, Arany János és Jókai történelmi írásait, Benedek Elek meséit, Kölcsey és Vörösmarty gyöngyszemeit, de sorolhatnám még tovább kincseinket, amelyek számunkra minden külsőségnél többet érnek.

Elek György