A régi és az új között

Két kategóriába sorolta az akkori nagyapákat: az egyik kategóriába azok tartoztak, akik mindenkinél mindent jobban tudtak, mindenbe beleszóltak, az ő engedélyük kellett mindenhez, ami a családban történt, a másikba pedig azok, akik megpróbáltak a háttérben maradni, hagyták érvényesülni a fiatalokat. A gyerekek és az unokák sosem viselték könnyen a szülői és a nagyszülői szigort, de később belátták, hogy mindenki számára hasznos a nevelés, inkább a nevelési módszerekben lehet különbséget tenni.

Mire Mészáros István szülővé vált, volt ideje átgondolni, hogy mi az, ami túlzás, haszontalan, kisebb mértékben káros volt számára abból, amit szülei és nagyszülei megköveteltek tőle, ugyanakkor azt is megfontolta, mi az, ami semmiképpen sem maradhat ki a gyereknevelésből. A megfontoltan, jól kidolgozott módszereit nem tudta teljes mértékben alkalmazni, mert a világ elég sok mindenben a feje tetejére állt. Mindazok a kiváltságok, amelyek addig a szülőknek és a nagyszülőknek jártak ki, a gyerekeket és az unokákat illették meg, ők kerültek a családok középpontjába, a szülők és a nagyszülők minden tőlük telhetőt megtettek értük. Míg korábban az unokák igyekeztek segíteni a nagyszülőknek, a nagyszülők ma már mindentől kímélik őket. Ekkor jöttek létre azok a hagyományőrző egyesületek, amelyek tanfolyamokon és foglalkozásokon tanították meg a fiataloknak azokat a tevékenységeket, amelyek megismeréséről éppen amiatt maradtak le, mert a szülők és a nagyszülők nevelés helyett kényelmet biztosítottak utódaiknak.

Amikor ezekről a dolgokról Mészáros István tudomást szerzett, értelmezhetetlenné vált számára minden, ami körülötte történik. Arra is gondolt, hogy bizonyos szinten ő is felelős azért, hogy a feje tetejére állt a világ, talán nem volt hasznos, hogy hozzájáruljon egy évszázadokon vagy akár évezredeken át kialakult szokásrendszer széthullásához azzal, hogy engedett a szigorból. Régen a hagyományőrzés természetes módon történt. Amikor a gyerek megtanulta a hétköznapi dolgokat, nem tudta, hogy ő hagyományt őriz. Annyit tudott, hogy egyszer majd önállóvá válik, és arra építhet, amit addig tanult. Előbb-utóbb mindent meg kellett tanulnia, és minél nagyobb volt az alap, annál többet lehetett rá építeni.

A gyerekközpontúság nem egy huszonegyedik századi jelenség, mindig létezett, de régen igyekeztek nem beszélni róla, az életre akart nevelni — így van ez most is — az is, aki kényeztetett, s az is, aki szigorú volt. Azt nem lehet átlátni, hogy hosszú távon melyik az eredményes(ebb).
A nagyszülők viszik a gyerek iskolatáskáját, rendben tartják a szobáját, óránként megkérdezik, hogy mit szeretne enni, ha az elkészült étel nem ízlik, mást készítenek, és hosszan lehet sorolni, hogy mennyi mindent megtesznek a gyerekért, hogy jó legyen neki. Mondhatjuk: ez a szülő dolga. Azt is mondhatjuk, hogy határozottan nem ez, mert előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az önállóság, és az minél később következik be, annál nehezebb.

Mészáros Istvánnak erről az jut eszébe: ha most fizetnek a szülők azért, hogy különböző foglalkozásokon tanulja meg a gyerek, hogyan kell kenyeret sütni, lekvárt főzni, gombot felvarrni, vajon milyen tanfolyamokra lesz még szükségük a fiataloknak ahhoz, hogy helyt tudjanak állni az életben…

Elek György