A régi szekrény titka

Mindig szerette volna kinyitni, de amíg a nagymama élt, édesanyja nem engedte meg neki, arra biztatta, kérje meg a nagymamát, hogy mutassa meg, mit rejt a szekrény, a nagymama pedig mindig azt mondta: „Majd, ha nagyobb leszel, a tied lesz!” Ez a kijelentés még kíváncsibbá tette. „Mi az, hogy az enyém lesz, és nem nézhetem meg!” Amikor nem látta senki, megpróbálta kinyitni a szekrény ajtaját, de sohasem sikerült. Nem volt kulcsra zárva, mégsem nyílt ki, bárhogyan próbálkozott.

Zsófinak kisgyerekkorában nagyon sokat énekelt a nagymama, később mesét mondott neki, amikor esett az eső vagy tél volt, és nem tudtak kimenni a házból. Szívesen hallgatta a népdalokat és a népmeséket, sokszor kérte az édesanyját is, hogy énekeljen és meséljen neki, és ő meg is tette, de Zsófi egy idő után észrevette a különbséget, ugyanis az édesanyja nem népdalokat énekelt, hanem modern slágereket, melyek nagyon eltértek a nagymama dalainak a stílusától. A lány egy ideig fogékony volt a népdalokra és a modern slágerekre is. Amikor iskolás lett, a tanítónéni is sokat foglalkozott a hagyományápolással, ami tetszett Zsófinak is, de ahogy nőtt és nőttek az osztálytársai is, valahogy nem az lett a fontos, mit tanítanak az iskolában, sokkal jobban odafigyeltek a televízióban egy-egy üvöltő hangon előadott modern zenére.

A nagymamának már csak az emléke él, Zsófi felnőtt, és eszébe sem jut, hogy megnézze, mi van a nagymama szekrényében. Édesanyja hívta fel a figyelmét, hogy nyitva az ajtó, megnézheti, és amint a nagymama mondta régebben, ami benne van, minden az övé. Az édesanyjával együtt nézték meg, mit tartalmaz a szekrény. Túl nagy meglepetést nem okozott Zsófi számára, de az igaz, hogy nem tudta, hova sorolja a látottakat, nem értette, mi értelme volt ezt a sok „rongyot” rejtegetni. Ahogy szedték ki a szekrény tartalmát, Zsófinak az édesanyja magyarázta el, hogy mit lát:

— Ez, amit itt látsz, a dédmamád és a nagymamád stafirungjának a nagy része. Abban az időben a legtöbb háznál termesztettek kendert, amit feldolgoztak, majd megszőtték belőle az itt látható kendőket, abroszokat, lepedőket és ingeket, szoknyákat, nadrágokat is. Az volt a szokás, hogy egy részét eltették a lányaiknak: dédmamád eltette nagymamádnak, nagymamád nekem. Én már semmit nem használtam belőle, mert a boltokban sokkal korszerűbb dolgokat lehetett vásárolni, de nagymamád ragaszkodott hozzá, hogy te is örököld. Amikor azt mondta neked, „majd, ha nagyobb leszel, a tied lesz”, arra gondolt, hogy tőlem fogod majd megkapni ezeket a tárgyakat. Én sem tudtam mit kezdeni vele, te majd eldöntöd, hogy mi lesz a sorsa ennek a szekrénynek.

Zsófi csak bámult, nem tudott szóhoz jutni. Klasszikus regényekben olvasott a stafirungról, az iskolában pedig sokat hallott arról, hogy meg kell tartani a népi szokásokat, a népi alkotásokat, értékelni kell a népművészetet. Arra nem gondolt sosem, hogy egyszer az ölébe zuhan egy szekrénnyi „népművészet”, és nem fogja tudni, mit kezdjen vele. Akár múzeumot is nyithatna, ha biztos lenne abban, hogy vannak még olyanok a fiatalabbak körében, akik nem mulasztanák el megnézni az ilyen dolgokat. Már az idősebbeket sem érdekli, az édesanyja is zárva tartotta a szekrényt, olyanok ezek a tárgyak, mint valami ásatások során feltárt leletek.

— Nagyon sokan úgy tekintenek ezekre a tárgyakra — mondja az anya —, mint egy nagy címletű bankjegyre, ami már nincs forgalomban. Pedig felmérni is nehéz, hogy mennyi munka van ezekben. Elvetni a kendert, kapálni, gyomlálni, levágni, áztatni, szárítani, törni, fonni, szőni…, hogy csak a fontosabb műveleteket említsem. Rengeteg idő ment rá, most itt van, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele. A nagymamád még ragaszkodott hozzá, hogy neked is adhasson, pedig láthatta, hogy már számomra is teher volt.

Zsófi egyenként nézegette a színes mintázatú szövött darabokat, s tudta, hogy értéket jelentenek, azt viszont nem tudta, hogy mit kezdjen velük. Mondták, hogy jó pénzért el lehet adni, azt viszont nem szeretné, mert ha ő a negyedik generáció, aki örökölte, nem lenne szép dolog pénzzé tenni. Visszarakta a régi szekrénybe, meg sem fordult a fejében, hogy megtartsa a lányának, egyelőre vár, majd csak lesz vele valami.

Elek György