A saját világába zárt ember (I.)

A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin mesepszichológus, Sopoian Renáta pszichológus, iskolai tanácsadó, Máthé Róbert pszichoterapeuta és Rappert-Vencz Gábor színművész. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs vitaindítójában hangsúlyozta, hogy hétköznapi életünk legnagyobb csavarja, hogy mindenki egyénnek érzi magát, miközben mindenki megpróbál mindenki mást csoportba foglalni, klasszifikálni, az egyéniséget nem feltétlenül látjuk a másikban. Szinte el sem tudnánk viselni azt, hogy ne egyéniségként gondoljunk magunkra, mégis szinte létszükség a csoportosítás. Nagyon sok filmben vagy személyiségben megtalálhatja az ember a tükörképét. A fizikából átvett entrópiát szokták segítségül hívni, amikor a társadalom állapotát írják le: minden létező dolog a rendezetlenség felé zuhan, ez az anyagok természetes állapota. Hogy valami rendezett legyen, energiát kell belefektetni. Az emberek egyik ősi félelme, hogy visszazuhanunk a rendezetlen állapotunkba, és ezért mindenben a rendet akarjuk keresni, mindenhol törvényszerűségeket akarunk keresni, csoportokat, kategóriákat. A tudomány is ezért születik. Kontroll a világ felett. A vallás és a társadalom szervezése abba az irányba hat, hogy a társadalmat tudjuk működtetni. Energiát fektetünk be, mindent megteszünk azért, hogy az életterünk élhető legyen. A vallás ezt biztosítja — ezt biztosította régen is —, abban a tudatban élünk, hogy ha követjük a vallást, a világ rendezetté válik. Ma már ha elfogadjuk a tudományos tényeket, annak nagyobb a jósló ereje, mint a vallásnak, régen viszont a vallásnak volt nagyobb. Ahhoz képest, hogy a világ véletlenszerű, és széthull, hozott egy nagyon-nagyon direkt keretet a világnak. Nagyon fontos volt, hogy valahogy értsük a világot, ezért hamar megjelentek a csoportosítások. Frigy Hippokratészt hozta fel példaként, aki amikor a személyiségről beszél — nemcsak orvos volt, hanem pszichológus is —, elmondja, hogy a világ — s benne az ember is — négy őselemből hozza az alapvető temperamentumtípusokat (flegmatikus, szangvinikus, melankolikus, kolerikus). Nem csinál mást a tudomány a huszadik-huszonegyedik században, mint hogy megtartja a neveket, és új tartalommal tölti fel, de marad a négy csoport. A modern pszichológia faktorelemzésekkel, bonyolult kutatásokkal próbál személyiségmodelleket fabrikálni. A faktoranalízis vizsgálatokkal nagyon apró személyiségjegyekből próbálnak csoportokat alkotni. Magának a pszichológiának is van egy igénye, hogy csoportosítsa az embereket.

A faktorelemzés a többváltozós statisztika módszerei közé tartozik, célja a változók csoportosítása és a változók számának csökkentése, redukálása. A faktorelemzés lényege, hogy a változók között összefüggések, korrelációk tapasztalhatók: a közvetlenül nem megfigyelhető háttérváltozók — a látens változók, azaz a faktorok — meghatározása ezen korrelációk alapján lehetséges. A faktorelemzés során megkeressük az eredeti változók egymással szorosabb korrelációban levő csoportjait, s ezeket a változókat egy faktorhoz tartozónak tekintjük. Amennyiben sikerült ilyen csoportokat elkülönítenünk, a következő feladat a faktorok értelmezése. Így a nagyszámú eredeti változót néhány faktorban összesíthetjük, és ezekkel mint új változókkal dolgozhatunk tovább. A módszer a pszichológiában a személyiség szerkezetét, modelljét vizsgáló többváltozós kutatások alapjául szolgál, de azokon a területeken alkalmazható leginkább, ahol nagy mennyiségű adattal dolgoznak. A faktorelemzés módszerét alkalmazzák a pszichometriában, a viselkedés- és társadalomtudományokban használja a szociológia, a marketing, a termékmenedzsment és az operációkutatás is.
 

Van benne valami ijesztő, amikor kitöltök egy tesztet; meghatározza a kategóriát, és elolvasva a kiértékelést magamra ismerek. Honnan tudja, tudhatja egy teszt, hogy én milyen vagyok? Honnan tud ennyi mindent rólam, amikor azt hittem, hogy a magam egyéniségében vagyok, és mégis sikerül megragadni valamilyen kritériumrendszerben. A világ akkor élhető, amikor kiszámítható. Ezért életünk, az előző tapasztalataink egy hatalmas scriptgyártás, egy hatalmas forgatókönyv írása, ahol egy „trigger” momentum előrevetíti, hogy mi fog történni, van egy anticipációm. Frigy hangsúlyozta: bármennyire is szeretjük magunkat spontánnak hinni, az ember sokkal inkább a kiszámíthatóságban működik jól. Nem tudunk tartósan az ismeretlenben és kiszámíthatatlanban élni. Abban éljük meg a spontaneitást, hogy piros vagy kék zoknit kapunk-e karácsonyra, de azt a stresszt, hogy kapunk-e a kedvesünktől ajándékot, azt nem bírjuk. A hétköznapjainkat bedarálja az általánosítás, mert ez teszi a világot kiszámíthatóvá. Csak az a meglepő, hogy számos hibalehetőség benne van.

Piagetnek van egy adaptációs elmélete, melynek értelmében ha történik valami a világban, az vagy beillik az egyén világképébe, vagy ha olyan nagy dolog történik, amit nem lehet beépíteni valakinek a világképébe, akkor hajlandó a világképén is változtatni, csak azért, hogy a világot egy egységes egészbe foglalja bele. Peter Berger-Hansfried Kellner Valóságfelépítés a házasságban című művében azt írja, hogy mindenkinek az életében van egy jelentős másik, akivel együtt felépíti a világot.

Az egyén arra törekszik, hogy otthonossá tegye a világát.„Jelentős másik” — a vele való kapcsolat fontos. Ha megfosztjuk az egyént ettől a kapcsolattól, anómiába taszítjuk. A jelentős másiknak minden cselekvése, de még a jelenléte is fontos nekünk. Az egyénnek a jelentős másikkal fenntartott kapcsolatát folytonos társalgásnak lehet tekinteni. Ugyan e társalgás során az egyén képessé válik arra is, hogy életének változó vagy új társadalmi összefüggéseihez alkalmazkodjék. Az egyén végigtársalogja az életét. A társadalmilag definiált világ plauzibilitása és stabilitása azoknak a jelentős kapcsolatoknak az erejétől és folyamatosságától függ, amelyeknek kötelékében világunkról szüntelenül eltársaloghatunk. Másképpen: a világ valóságosságát azáltal tartjuk fenn, hogy jelentős másikakkal társalgunk. E valóságosság nemcsak a képszerűséget (imagery) jelenti, amellyel az embertársaimat szemlélem, hanem azt a módot is, ahogyan magamat. Szociológiai felfogásban: milyen e kapcsolatok objektív szerveződése és eloszlása, továbbá azt is értenünk kell, hogy szubjektíve miként észleljük, tapasztaljuk őket. (Peter Berger-Hansfried Kellner)

Pusztán a jelenlétéből visszaigazolást kapunk, hogyan látja két ember közösen a világot. Ha valamilyen módon feltaláljuk a láthatatlanságot, és senki nem venne minket észre a világban, egy idő után elkezdenénk kételkedni a saját létünkben is. Ha kikerülünk egy lakatlan szigetre, és senki nem ad visszajelzést a létünkről, elkezdünk a létünkben is bizonytalankodni. A valóság felépítése arról szól, hogy pusztán amiatt, mert együtt vagyunk, megkonstruáljuk azt a valóságot, hogy lényegében kik vagyunk mi. A jelentős másiknak minden cselekvése, de még a jelenléte is fontos nekünk. Az egyénnek a jelentős másikkal fenntartott kapcsolatát folytonos társalgásnak lehet tekinteni. Az egész életünk egy folytonos párbeszéd a jelentős másikkal.

A társadalmilag definiált világ plauzibilitása és stabilitása azoknak a jelentős kapcsolatoknak az erejétől és folyamatosságától függ, amelyeknek kötelékében világunkról szüntelenül eltársaloghatunk. Vagyis a világot diszkurzuson keresztül építjük fel, minden találkozás egy diszkurzus, nem csak a szóbeli diszkurzus, hanem a jelenlétünkkel is diszkurzusban vagyunk. Gondoljunk bele, hogy amikor elveszítünk egy szeretett személyt, az egész világ meginog alattunk. Máshogy fogjuk látni a világot és benne magunkat is.

Tulajdonképen részvilágok vannak, amelyekben közösen alkotunk. Az általunk felépített vagy a szeretett személlyel közösen konstruált valóságunk is meginog, ezért a gyász után el kell érjük azt az állapotot, hogy újrakonstruáljuk a valóságot, amiben a másik fél már nincs benne. Ez egy pszichoszociális újrakonstruálása a létünknek is. Mindenkinek van egy részvilága, amit közösen alkotunk a házastársunkkal, innen is jön a mikroszociológiának a jelenségvilága, hogy mindenki valahogy ebben a részvilágban él, és néha valahogy találkoznak ezek a részvilágok. Ebben a részvilágban kialakul magamról egy kép, hogy én milyennek gondolom magam, ebben megerősít a házastárs is. Ebben a részvilágban éljük azokat a történeteket, melyekben mi vagyunk a főszereplők. A baj akkor jön, ha a túlságosan ragaszkodunk a scriptjeinkhez, nem tudunk változtatni rajtuk, még akkor sem, ha a környezetem visszajelez, például ha olyan világképet építek fel, hogy „senki nem megbízható”, vagy épp egy nárcisztikus „én vagyok a legfontosabb”, és nem veszek tudomást mások részvilágáról. Nagyon ritkán tudunk elszabadulni ezektől a scriptektől. Nagyon keressük azokat az élményeket, melyek teljesen kívül vannak a hétköznapokon. Egy élményalapú társadalomban ennek nagy jelentősége van. Vannak olyan scriptek, amikor valaki úgy érzi, hogy számára senki sem megbízható, ez akár visszanyúlhat az ősbizalomhoz. Van, aki olyan scripteket él, hogy ő a legfontosabb. Ez a filmsztár script. Abban a tudatban él, hogy ő a főszereplő, mindenki más kisebb szerepekben van. Az életben az egyik nagy kihívás, hogy mennyire reális az önismeretünk: én hogy ismerem magam, mások mit látnak bennem; mit észlelek magamban, és mi a reális? Mások számára evidens dolog, hogy én milyen vagyok, mennyit érek, mit tudok, de a magam számára ez nem világos. Életünknek az egyik legfőbb célja kell legyen ennek a vakfoltnak a csökkentése, s a nyilvános, általunk ismert önismereti területet mindig tágítsuk. Nagyon fontos, kinek a véleménye tudná megváltoztatni az én világlátásomat. A legtöbbször, amit hallunk, azt a már meglévő világészlelésünkön keresztül látjuk, de nem változtatjuk meg a sémáinkat. Egy életet le tudunk élni a kialakult és megszilárdult sémákkal, anélkül, hogy a környezetünkből jövő visszajelzések változtatnának rajtuk. A segítő munka nagy dilemmája ez: tudok-e olyan releváns másik lenni a segítséget kérőnek, hogy megváltoztassa a világlátását? Sokszor csak ennyi kellene, hogy keretezze újra a világot. Sokszor az a gond, hogy a serdülőnek már a szülő sem releváns másik. Hiába mondja a szülő a maga igazát, nem tud viselkedésváltozást kialakítani, vagy az önismeretét és a társismeretét befolyásolni. Egy szülő-gyerek kapcsolatban mindig ott kell legyen a kérdés, hogy a szülő egy releváns másik-e a gyereke számára, és meg tudja-e változtatni a szülő a gyereke világát, lehetséges-e a gyerek világát egy szülő-gyerek kapcsolatban együtt építeni. Minden ember életében megadatik az a lehetőség, hogy ha történik vele valami (trauma, vagy rákényszerül, hogy újrakeretezze a valóságot), egy új scriptet hozzon be az életébe. Minden társadalom megteremti a maga személyiségtípusait, ami a társadalom működéséből adódik. Ha meritokráciában élünk (olyan társadalom, amiben az egyén pozíciója a teljesítményétől függ), biztos, hogy az kitermeli magából az önmagát teljesítő embert. Ha az az elvárás, hogy mindenki nagyon ügyes legyen, akkor eljutunk a maximumba, a könyöklő, önmagát feltétlenül megvalósító, nem kompromisszumkész állapothoz. Az ilyen ember a házasságban is azért nem marad meg, mert a házastársa mellett nem tudja megvalósítani önmagát.

A mindenkori aktuális társadalom is teremt típusokat: például a meritokráciában az önmagát kiteljesítő embert vagy a mindenkire irigy embert. A kategorizálásban Frigy Szabolcsnak a hashtagtársadalom jut eszébe. Az emberek mindent hashtagelnek. Ez olyan, mintha egy nagyon szép festményt ki akarnánk baltával faragni. Amikor mindent előregyártott kategóriába akarunk helyezni. Iszonyatosan ráerősítünk a kategorizációra. Nagyon érdekes, hogy minél inkább számítógép-alapú társadalomban élünk, annál fontosabb az algoritmizálás.

Szimbiotikusan, kölcsönösen hatunk egymásra. Az egész életünk algoritmizálódik. Egy informatizált társadalomban akkor tud jól működni a mesterséges intelligencia, ha kategóriák vannak, s azok lehetőleg egyértelmű kategóriák. Amikor ilyen társadalomban élünk, nem csak a számítógép vezeti az embert, ez a számítógépes világ visszahat a gondolkodásunkra, elkezdünk algoritmizálva gondolkodni, az önkifejezésünk algoritmizálódik amikor hashtagelünk. Az a marketing, hogy hasonló életérzéseket kategorizáljunk.

Frigy Szabolcs szerint akkor kerülünk krízisbe, ha a részvilágunk megreped, entrópiába zuhan. Ha régi sémáink nem működnek, vagy nem kompatibilisek a környezetünkkel vagy a releváns másikkal. Elkezdünk félni attól, hogy az életünk a rendezetlenség állapotába kerül. Az egészséges ember szereti mindig keretek között tartani az életét, nem szereti a rendezetlenséget. Egy házasságban, amikor két világ találkozik, nem mindig kompatibilisek a valóságfelépítések. Ha a társ kiszáll a közös életből, a cserben hagyott fél elveszíti azokat a referenciapontokat, amelyek arra adnak visszajelzést, hogy ki és milyen vagyok én. Ilyen esetekben mindig válságba kerül az ember. A csoportosítás, a kategorizáció egyidős az emberrel, mert ahhoz, hogy valaki érthetőnek lássa a világot, kategóriákban kell gondolkozzon. A mai társadalomban mindenki hangsúlyozza az egyediségét. Minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé tudjuk magunkat meglepni. SZFÚ

(Folytatjuk)