A saját világába zárt ember (II.)

A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin mesepszichológus, Sopoian Renáta pszichológus, iskolai tanácsadó, Máthé Róbert pszichoterapeuta és Rappert-Vencz Gábor színművész. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Tallian Cristian a vitaindítót hallgatva arra a Micimackó-féle bölcsességre gondolt, mely azt tartja: „Nekem nagyon kell vigyázni magamra, mert belőlem csak egy van, a többiek sokan vannak.” A második gondolat a serdülőkre vonatkozik. Ez az az időszak, amikor a legjobban kiélesedik a személyiségfejlődés kettőssége: a serdülő ragaszkodik a csoportosításhoz, viszont ott van az a vágy, hogy egyedi szeretne lenni, azt szeretné, hogy figyeljenek fel rá, ugyanakkor tartozni akar valahova. Van egy óriási feszültség és egy belső konfliktus. A pszichológusok nagyon jól tudják — és ebben áll a serdülőkornak a legnagyobb kihívása —, hogy egyezik ki a serdülő a belső konfliktussal. A serdülő már nem gyerek, de nem is felnőtt, ezen a vékony pengeélen táncolva sokszor beleeshet a szakadékba. Nagyon fontos — mondhatni kritikus —, hogy legyen a serdülők körül egy olyan védőháló, amiben részt kell vegyen a szülő, mert nélküle ez nagyon rossz irányba vezethet. A személyiségfejlődés egyik kiemelkedő mérföldköve ez az időszak, amikor a szülőnek látszólag nincs nagy szerepe, hiszen a serdülőnek az a feladata, hogy leváljon a családról, önálló életet éljen, és kezdje fejleszteni a saját személyiségét, de a háttérben ott kell hogy legyen a szülő, aki megadja a keretet, a biztonságot. Számtalan olyan eset van, amikor hiányzik ez a védőháló, a serdülő számára nincsenek támpontok, emiatt belekerül egy olyan űrbe, amit jó esetben egy barát kitölthet, de nem mindig adódik olyan barát, aki a helyes úton vezeti, s ekkor megvan rá az esély, hogy nagyon elcsússzon. Már kisiskolás korban is először a szülő a minta, majd a pedagógus, és sokan mások hozzájárulnak a személyiség fejlődéséhez, modellként vesznek részt a gyermek életében. A gyermeknek a környezete meghatározza majd a felnőttkori életét is. Azon a ponton, amikor már elérte a serdülőkort, és ezen a nagyon vékony jégen kezd táncolni, nagyon fontos, hogy legyen körülötte megbízható személy. Sokszor azt látjuk, hogy amikor szétesik a család, vagy egy konfliktusos család esetében, illetve ha egy olyan környezetben él, ami nem tartja meg a serdülőt, nincsenek támpontok körülötte, könnyen rossz irányba indulhat el a személyiség fejlődése, mutatott rá a pszichiáter. Tallián saját tapasztalatából kiindulva állítja, hogy a serdülőkkel nem könnyű szót érteni, ezért mindig azt kell a szülőkkel megértetni, hogy ehhez végtelen sok türelem és bölcsesség kell. A szülőnek el kell szakadnia attól a megszokott hozzáállástól, hogy a gyerek egy kis lény, aki azt csinálja, amit a szülő mond, át kell térni egy felsőbb szintre, amikor már más hozzáállással, egyidejűleg barátként és tekintélyt képviselő személyként kell jelen lenni a gyermek életében. Ez nem mindig könnyű feladat a szülő számára. A serdülő személyiségfejlődésében nagyon fontos lenne, hogy a szülők is éljék át a nagykorúvá válás folyamatát. Ha a szülők nem vesznek részt ebben a játékban, és nem teszik oda magukat úgy, ahogy kellene, sokat sérülhet a serdülőkkel való viszonyuk. Sokszor annyira, hogy teljesen megszakad a kapcsolat. A szülőnek észre kell vennie, hogy a gyerek másként látja a világot, mint ő, s ehhez neki is alkalmazkodnia kell, hangsúlyozta dr. Tallian Cristian.
Ehhez kapcsolódva dr. Frigy Szabolcs elmondta, hogy a szülőknek meg kell érteniük, hogy ha megromlik a kapcsolat, ők egy releváns másik szerepét töltik be, egy idő után pedig már mondhatnak bármit, nem érik el a gyermek ingerküszöbét.

Ami releváns, az valamihez képest, valamire nézve releváns, megfelelő, meghatározó jelentőségű, így a relevancia kifejezéssel azt jelezzük, hogy valamilyen információ mennyire helytálló, helyénvaló, meghatározó erejű egy adott dologra nézve, milyen mértékben vonatkozik rá, mennyire alkalmazható, figyelembe vehető egy adott kérdésben. Ismerjük még a relevál kifejezést is: az relevál, aki beszéd közben vagy írásban kiemel valamit, nagy fontosságot, jelentőséget tulajdonít valaminek.

Dr. Tallian Cristian úgy látta, hogy egy idő után a szülő feladata, hogy a háttérből, kissé távolabbról, tanácsadóként figyelje, hogyan alakul a gyermeke élete, hogy ha történik valami, tudjon közbelépni, és megtárgyalni a még kijavítható hibákat. A serdülő már több szempontból elszakadt az otthon melegétől, átkerül a baráti társaságok bűvkörébe. Ez természetes, hiszen egy életciklusváltásról van szó. Nem várhatjuk, nem is egészséges, ha a gyerek annyira beleragad a családi konstrukcióba, hogy nem tud leválni. Az a kötelék meg kell maradjon, de nem feltétlenül tekintélyparancsoló módon, hanem mint egy problémamegoldást és érzelmi feltöltődést biztosító kapcsolat. A serdülőnek kell legyen egy háttere, hogy annak segítségével tudja megoldani a problémákat, amihez nagy szükség van a szülői tapasztalatra. Ha a szülők nem tudják átadni a tapasztalataikat, mert azok hiányosak, vagy megszakadt a kötelék, akkor a serdülő arra kényszerül, hogy azt a tapasztalatot vegye át, amit a többiektől begyűjt, és ami nem feltétlenül jó. A serdülőkor egy kritikus periódus, ami a fiatal fejlődésében meghatározó lehet.
Máthé Róbert rávilágított, hogy a pszichológiában az eriksoni modell, ami a serdülőkort az identitáskrízis korszakának nevezi.

Az eriksoni pszichoszociális fejlődésmodellt Erik H. Erikson neves fejlődéspszichológus fogalmazta meg. Ebben nyolc különböző szakaszt állapít meg, amiken az egészséges fejlődésmenetű ember a csecsemőkortól kezdve a késő öregkorig áthalad. Minden egyes szakasz során új kihívásokkal szembesül az ember, amiket megoldva az adott szakaszra jellemző énerő a jutalma — amit aztán élete további részére már birtokolni fog. Az adott szakaszban a kihívással való megküzdés során feltételezzük a korábbi szakaszok kihívásainak sikeres teljesítését; amennyiben ez nem történt meg, akkor ezek a jövőben problémákként várhatóan újra és újra felütik majd a fejüket. Ennek ellenére a következő szakaszba lépéshez nem szükséges feltétel a korábbi szakaszban elérhető kihívás sikeres teljesítése. Maga a modell az életen át tartó fejlődést tartja szem előtt, valamint pszichoszociális, mivel az egyes szakaszokban a környezeti (szociális) faktorok jelentőségét figyelembe veszi a szakaszokra jellemző kihívások legyűrésében. Minden szakasz egy bizonyos életkori intervallumhoz köthető, amikor jellemző a szakaszban ismertetett krízis kialakulása, ami minden embernél kivétel nélkül felbukkan.

Minden korszaknak megvannak a krízisei: az óvodáskornak a bűntudat krízise, ekkor szembesül a gyerek a sok tiltással, hogy mit nem szabad. Átlépve a serdülőkorba a fiatal keresi a maga identitását, hogy ki ő, nem tudja magát beilleszteni a megfelelő kategóriába. Kategóriamentesen gondolkodni lehetetlen, mert a kategorizálás egyidős az emberiséggel. A kognitív pszichológia nagyon részletesen foglalkozik azzal, hogy az ember hogyan reprezentálja a világot, az agy hogyan tárolja és hogyan dolgozza fel az információt, hogy a pillanat töredéke alatt legyen elérhető. Itt jött képbe az ún. szemantikus háló modell.

A szemantikus háló modell alapvető feltételezése az, hogy a fogalmakhoz tulajdonságok asszociálódnak. Az elmélet szerint minden csomópont egy fogalmat takar, amelyek hierarchikusan épülnek egymásra, s mindegyik fogalomhoz bizonyos mennyiségű tulajdonság tartozik.

Az agy úgy tárolja az információt és a tudást, hogy azt valamilyen rendszerbe szedi. Ez annyira hozzátartozik az emberi gondolkodáshoz, hogy már a kisgyerek is elkezd kategorizálni. Máthé Róbert elmondta, hogy észrevette, hogy a nagyobbik lánya korán felismerte a színeket, s elkezdett játszani a pufarinnal úgy, hogy különválogatta színek szerint. Már egyévesen élvezte a kategorizálást.
Máthé Róbert kiemelte, hogy minden egyes kornak megvan a saját személyiségmodellje. A munkapszichológiát az érdekli, hogy az ember hogyan motiválható, illetve milyen munkaterületre osztható be, hogy jól teljesítsen. Az egészségpszichológiát az érdekli, hogy melyik személyiség milyen betegségekre — infarktus, daganatos megbetegedés — hajlamos, a klinikai pszichológiának van három fő vonala, ezek mentén ma már tizenegy személyiségtípus létezik. A serdülőknek az identitáskrízisben abban kell segíteni, hogy melyik kategóriába illenek bele úgy, hogy legyen meg a biztonságérzetük, mutatott rá Máthé Róbert, kihangsúlyozva, hogy lényeges, hogy legyenek mellettük olyan felnőttek, akik támogatják őket, tudva azt, hogy nem mindig a szülő az, aki segít. Úgy kell segíteni, hogy a fiatalnak meg kell adni az autoritást a döntéshez. Mindig vannak divatok, a fiatal kell hogy rendelkezzen annyi bátorsággal, hogy ne engedjen a kihívásoknak, és merje azt választani, ami számára élvezetet nyújt: lehet, hogy tíz barát közül nyolc a rapzenét kedveli, egy közülük a rockot hallgatja szívesen, és ezt bevállalja. Nem egyszerű a pályaválasztás sem: egy humán beállítottságú gyereket nem szabad beíratni bio-kémiára vagy matekre, hangsúlyozta a lelkész-pszichológus.
Frigy Szabolcs hozzáfűzte, hogy nagyon fontos, ki hova kategorizál embereket, állapotokat, mert megtörténik, hogy az a kategória, amelyik egyes emberek számára elfogadható, mások számára nem.
Máthé Róbert kiemelte, hogy a kategorizálás nagyon könnyen átmehet címkézésbe.

A „címkék”, amelyeket egy gyermekre aggatnak, sajnos nem csak segítik a gyerekeket a világban való eligazodásban, hanem komolyan gátolhatják az egészséges lelki fejlődésüket, személyiségük kibontakozását is. A „címkék” ugyanis egy idő után — akár az önbeteljesítő jóslatok — gyakran önálló életre kelnek. Az a gyermek, akit sokat és következetesen dicsérnek, egészen más felnőtté válik, mint azok a gyermekek, akiket szülei vagy épp tanárai rendre lekicsinylenek, gyaláznak…

Előfordul, hogy ha valaki megjelenik szakadt farmerben és hosszú hajjal, nem feltételezzük róla, hogy ő egy egyetemi professzor. Ugyanúgy, ha valakit folyton zakóban látunk és nyakkendőben, nem feltételezzük róla, hogy egy építőmunkás. A címkézések nagyon sokszor félreviszik az értékítéletünket. Sokszor rásütnek egy véleményt, egy olyan értékítéletet egy személyre, amihez semmi köze nincs.
Rappert Gábor kérdéssel fordult asztaltársaihoz. Mi van akkor, ha egy saját felelősségével tisztában lévő személy a saját gyerekével nem ért egyet, de nem a generációs különbségek miatt, hanem azért, mert a szülőnek nem az a jó, ami a gyereknek? A szülőnek óriási felelőssége van abban, hogy a gyereke számára alternatívákat tudjon ajánlani. Nem azt kell mondja a szülő, hogy az a jó, amit ő gondol. Rappert elmondta, hogy a fia például olyan érveket hozott fel a saját igazát alátámasztandó, hogy arra nem volt mit mondania. Megszűnt releváns másiknak lenni, mert egy teljesen kézzelfogható érvet mondott, amire nem volt válasza. Tökéletesen össze tud simulni az a helyzet, amikor a maga szempontjából mindkét személynek igaza van. Nem lehet azt mondani valakiről, hogy egy kifejlődött személyiség, mert az ember örökké fejlődik. Az ember folyamatosan küzd a személyiségével, emiatt néha kibillen az egyensúly. Mások az igények, mások az értékrendek, nem írják sehol, mi az általános jó. Arra törekszünk, hogy mindenkinek jók legyünk.
Rappert elmondta, hogy színészként számára fontos, hogy kizökkentsék a komfortzónájából, az ugyanis egy rutin, bármikor el tudja játszani a szerepét, mert van már annyi tapasztalata. De ha jön egy olyan rendező, aki azt mondja: „Ezt felejtsd el, Gábor, ez egy hülyeség!”, erre azt tudja mondani: „Ez nagyon jó ötlet, próbáljuk ki!” — vallotta be. Hozzátette, hogy lehet, hogy nem könnyű a feladat, lehet, hogy nem egyezik meg az értékrendjével, de kipróbálja, mert kizökkenti a komfortzónájából. Lehet, hogy egy kicsit bizonytalannak érzi magát, de alkotó jellegűen hat rá, és hozza a frissességet, a flow-t. Ez pont olyan örömérzet, mint amikor az ember a családjában eléri azt, hogy mindenki jól van. Mindenki elfelejt minden nehézséget, és mindenki jól van — fogalmazott Rappert, elismerve, hogy nagyon fontosnak tartja a személyiségfejlődést, új dolgokat tanulni pedig mindig lehet.