A szólás és véleménynyilvánítás szabadsága

Ha nem tudom követni élőben a műsort, később visszanézem felvételről. Ezt most azért mondom el, mert legutóbb az egyik meghívott egy nagyon érdekes gondolatot vetett fel. Mindenki tapasztalja, hogy világszerte dívik a sárdobálás, mások lejáratása, a számonkérés… Vagyis minden arról szól, hogy mindenért mások a felelősek, minden kijelentés hamis, támadó, megalázó, vádaskodó… A meghívott, akinek a hozzászólására felfigyeltem, liberálisnak vallja magát, véleménye is annak tekinthető, de nagy igazság, amit mondott, mindenki egyetértett vele. Azt mondta: senkinek sem szabad korlátozni, szabályozni a véleményét. A véleménynyilvánítás jogával élve bárki bármit mondhat bárkiről vagy bármiről, nem lehet érte felelőssé tenni. Hirtelen Eötvös Loránd egyik mondata jutott eszembe: „Nem a tölgyfa felelős, ha bitófát faragnak belőle.” Mondhatunk bárkiről bármit, mondhatnak rólunk bármit, senki sem felelős a szavaiért, mert ez is velejárója a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságának. 

Létezik, hogy a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás felülírja a felelősségvállalást? Én már éltem abban a korban, amikor nagyon meg kellett gondolni, hogy hol, mikor, mit mondunk, mert a falnak is füle volt, egy vicces megjegyzésből is nagy baj lehetett, ha az az illetékesek tudomására jutott, nem véletlen tehát, ha hajlok a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás fontosságának a támogatására. Egy ideje viszont megdöbbenek, amikor hallom, hogy egyesek milyen kijelentéseket tesznek, sokszor olyan emberek, akikről nem lehet azt mondani, hogy elszólják magukat, meggondolatlanul beszélnek. Olyan emberek, akikről tudom, hogy tudják, mit jelent a felelősségvállalás. Tudják azt, hogy mit jelent, ha valaki felelős önmagáért. A filozófia és a tudományok arra tanítanak, hogy minden ember éljen abban a tudatban, azzal a meggyőződéssel, hogy nem tehet rosszat a másik embernek. Nem tehet rosszat azzal sem, hogy a szólásszabadságra és a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva olyan véleményt formál, olyanokat állít, amik a másik ember számára bántók és sértők lehetnek. Ez akkor sem elfogadható, ha a bántott vagy sértett félnek joga van hasonlókat mondani. A kimondott szavakért történő felelősségvállalásnak mérhetetlen nagy súlya kell hogy legyen, mert a szólás vagy a véleménynyilvánítás szabadságának akkor van a legnagyobb ereje, ha igazat mondunk. Egy idős bácsi mondta egyszer — talán akkor még nem értettem egyet vele, de az idő segít a gondolatok újraértelmezésében —, hogy az ember életében nem az a meghatározó, hogy milyen döntéseket tud hozni, hanem az, hogy azokat milyen bölcsen tudja véghez vinni. Mert alkalmasak kell hogy legyünk arra, hogy képesek legyünk legyőzni a gyengeségeinket, használjuk ki a számunkra adott lehetőségeket, valóra váltsuk a vágyainkat… Ugyanúgy felelősek vagyunk a mulasztásokért is, ha nem mindig jutunk el oda, amire képesek vagyunk. 

Amikor elmondtam ezeket ismerőseimnek a baráti asztaltársaságnál, egyikük mosolyogva megjegyezte: „Nem sok van már addig, amíg a néző is beleszólhat egy ilyen vitaműsorba.” Egyébként már most is vannak olyan műsorok, ahova lehet írni megjegyzéseket. Ez valóban így van, de a megjegyzés megjegyzés marad, a lényeg nem változik, hiszen a világ nem magától alakul, számtalan helyről próbálják irányítani. Az embereket pedig azzal vakítják és némítják, hogy van szólás- és véleménynyilvánítási szabadság. Élnek ezzel házastársak, szülők és gyerekek, testvérek; élnek vele az iskolában a diákok, a pedagógusok és a szülők; élnek vele munkaadók, munkavállalók és munkatársak; élnek vele választók és politikusok, és sorolni lehetne a végtelenségig, hogy milyen egyének és közösségek harsogják a szólás és vélemény szabadságának a fontosságát. 

A mindent szabad világában nem véletlen, ha kihal az emberekből a felelősségvállalás tudata (?), érzése (?). Valóban „nem a tölgyfa felelős, ha bitófát faragnak belőle”, de az ember nem tölgy, az ember felelős azért, hogy honnan hova jut, és mit hagy maga után az élete végén.

Elek György