A türelmetlenség évszázada

Mindig volt idő az étkezésre, az ételkészítésre, a beszélgetésre…, és sorolhatnám még, hogy mennyi mindenre, ami az utóbbi évtizedekben kimarad az életünkből, mert mindig sok a dolgunk, mindig rohanunk valahova. Sajnos ez alól elég kevesen kivételek. Ha egy kicsit elgondolkodunk, most jutottunk oda, hogy kellene legyen időnk mindenre. Ha meg akarunk tudni valami fontosat, nem kell sokáig kutakodni, beírjuk a telefonon a keresőprogramba, és máris mindenről tájékozódhatunk. Az ételkészítéssel sem kell sokat foglalkozni, csak kivesszük a fagyasztóból a mirelit készítményeket, betesszük a sütőbe, és percek alatt elkészül az ebéd vagy a vacsora. Az ember mégis ideges, türelmetlen, nyugtalan… Ha néhány percre leül, nem hiányzik a kezéből a telefon. Ír valakinek Messengeren, s ha nem kap azonnal választ, elkezd bosszankodni, hogy most már mi lesz. 

Mindent könnyen és gyorsan megkapunk, mégis úgy érezzük, mindenről le vagyunk maradva, sosem jutunk el oda, ahova szeretnénk, sosem kapjuk meg azt, amire vágyunk… A várakozás jó tanítómester. Amíg várunk valamire, érlelődik bennünk annak megélésének a lehetősége és módja. Ami hirtelen jön és gyorsan továbbhalad — mint a Facebook-idővonalon a bejegyzések —, csak a pillanatnyi vágyakat, kíváncsiságokat elégíti ki, és azonnal beindul az újabb vágyakozás. Már számtalan élethelyzetben észlelhető, hogyan befolyásolja az állandó rohanás a személyiségünket és vele az életünket. Mindenki a jelennek él, és nem viseli könnyen, ha egy kitűzött cél megvalósulásáért várakozni, dolgozni kell. Nagyon sokan otthonuktól távolra, akár más országokba és kontinensekre mennek el abban a reményben, hogy ott minden azonnal elérhető.
Egy olyan világban élünk, melyben több a negatív hatás, mint a pozitív élmény, több a kellemetlen meglepetés, mint a belső béke, és sokszor kicsi az esély a boldog pillanatok elérésére, azok megmentésére. Van-e esély — vagy legalább szándék — felfedezni, megélni, életben tartani jó érzéseinket, szeretetünket? Mert mi történik? Állandó rohanás, szétszórtság, zűrzavar, önzés… már emlékekben sem maradtak meg azok az idők, amikor játék volt az élet, amikor még gyermekként élt a gyermek, s a mesevilágból haladt a való világ felé.

Túl sok idő telik el feleslegesen, céltalanul, bár a lényeg az lenne, hogy minden lépés, minden tett, minden elhatározás egy olyan cél érdekében történjen, hogy az élet ne álljon meg, ne kelljen semmit újrakezdeni azért, mert miután kiértékelsz egy korszakot, rájössz, hogy amíg te egy célt követtél, úgy megváltozott a világ, hogy az, amit te elértél saját célként, a közösségben már időszerűtlenné vált. Mert a mindig rohanó, folyton az anyagiakért és a hatalomért küzdő embernek nem marad ideje az átgondolásra, a dolgok újraértékelésére, újraértelmezésére, korszerűsítésére.
Az élet lényege nem a futás. Nem mindig akkor kerül az ember közelebb a célhoz, ha folyton fut valami elől, valami után, valakihez, valamihez. A lényeg az, hogy ne érjen utol, ami elől menekülünk, hogy érjük el a célt, amit kitűztünk magunk elé, és ne késsünk el a várt eseményekről.
Eljött az idő, hogy más szemszögből figyeljük a belső idő fogalmát. Amíg rohanunk, nincs időnk eljutni a nagy találkozásokra, nincs időnk megélni azokat az érzéseket, amelyek egy ideig elhanyagolhatók, egy idő után viszont ez olyan hiányosságokat okoz, amelyek pótolhatatlanok. 

Ekkor döbbenünk rá, mennyire eltávolodtunk a valóságtól, mennyire nem mi döntjük el, hogyan fogunk élni holnap, holnapután, mennyire nem fontos számunkra a jelen, s emiatt mennyire nem olyan lesz a holnap és a holnapután, amiért ma rohanunk. Ilyenkor nagyon sokan előveszik a telefont, elfoglalják magukat vele, mert addig sem kell a megoldásokon törni a fejüket. Nem kell arra gondolni, hogy eredménytelenül teltek el az évek.

Elek György