Álarccal vagy álarc nélkül

— Felhívlak telefonon — folytatta az írást —, mert én még azok közül való vagyok, akik szeretik szaporítani a szót, szeretik hallani egymás hangját, és — ami most nem lehetséges: szeretnek egymás szemébe nézni.

— Megdöbbenten figyelem — mondja az orvos a telefonba a maga erős és szigorú hangján —, hogy az emberek úgy tekintenek a karanténra, mint valami újszülöttre, pedig már az ókorban is voltak betegségeket megelőző szigorítások. Az ókori Indiában a Bhodhayna és a Gauthama szútrák karantént ajánlottak szülés és halál után. A szülés utáni karantén az anyára és a babára vonatkozott, és tíz napra szólt, valamint hozzátartozó halála után a gyászoló családra és még néhány más rokonra, és szintén tíz napig tartott. Ezeket a szabályokat már az i. e. 8. században alkalmazták, és egyes közösségekben még ma is élnek. Ezért ott a névadás ceremóniáját is csak tíz nap után tartják meg. A karantén bevezetéséről és annak körülményeiről szóló legkorábbi írásos forrás a dubrovniki nagytanács 1377. július 27-i határozata, amelyben a Raguzai Köztársaság Nagytanácsa (Consilium Maius) hozott határozatot elkülönítésre. Sok távoli ország kereskedelmi útvonala futott össze Dubrovnikban, s annak érdekében, hogy megvédjék a lakosokat a fertőző betegségektől, kiadták a Nagytanács rendeletét, amely szerint a kereskedőket, utazókat és tengerészeket, akik gyaníthatóan megfertőződtek és betegségeket hurcoltak volna be, nem engedték be a város kikötőjébe és a környékére anélkül, hogy harminc napig tartó karanténtáborokban kellett tartózkodniuk, a külvilágtól elszigetelten, az áruikkal együtt.

Élmény hallgatni a doktort, hiszen tudása és széles körű ismeretei irigylésre méltók, bármikor, bármiről esik szó, ő hozzá tud szólni.

Hamar rátért az álarcosbálra is. A maszk és az álarc között is megtalálja azokat az összefüggéseket, melyek az emberi természetre, az emberi lélekre vonatkoznak.

— Megyek az utcán — mondja teljes komolysággal —, rám köszönnek ismerősök, és nem tudom beazonosítani őket az „álarcban”. Egy-két napja sokat gondolkodom a maszkokon (az álarcokon), nem egy új jelenség ez, csupán az a különbség, hogy eddig csak láthatatlan, egy ideje viszont látható maszkokat is viselnek az emberek. Évek óta tapasztalhatjuk, hogy az emberek menekülnek a valóság elől, nem akarnak beszélni róla, inkább megpróbálnak álarcok mögé bújni. Ezek az emberek megpróbálnak valamilyen szerepbe, álarc mögé bújni, hogy elrejtsék a valódi arcukat. Amíg sikerül elrejteni a valóságot, akár boldognak is látszanak, nem lehet viszont tudni, hogy az álarc elrejt, vagy segítséget nyújt a kibontakozásban.

Általános orvosként sokféle emberrel találkozom, lehetőségem van összehasonlítani dolgokat, kielemezni összefüggéseket és különbözőségeket. Mennyire hasznos és tanulságos lenne, ha megtudhatnánk, kik rejtőznek az álarcok mögött? Talán az emberi sokféleség. Az a valóság, amit megpróbálunk elrejteni. Talán éppen a valóságunkat használjuk álarcként, hogy eltereljük a figyelmet az igazi arcunkról. Nem igaz, hogy az ember viselkedését a hangulata határozza meg: hogy néha ilyen, néha olyan. Az ember mindig ugyanaz, nagyon nehezen változik, sokszor attól más, mert más külsőt ölt magára. A belsőt csak nagyon nehezen, nagy akarással lehet megváltoztatni, akkor is, ha nagyon szeretnénk. Olvastam valahol, hogy annyira ragaszkodunk az álarcainkhoz, hogy már a tükörbe is álarcban nézünk este a fürdőszobában.

Érdemes lenne rögzíteni a doktor minden szavát, amit leckeként is használhatnánk saját egyéniségünk formálására, hogy megtanuljunk felnőni egy olyan érzelmi és értelmi magasságra, amelyen mindenkor bátran kiállhatunk álarc nélkül. Mielőtt letette a telefont, ennyit mondott:

— De jó lenne ezekről a dolgokról egy teraszon, egy sör mellett beszélgetni!

Elek György