Amihez mindenki ért — vagy mégsem?

Mostanában még a vízcsapból is a gyermekneveléshez, úgymond, nélkülözhetetlen „hasznos útmutatások” folynak. Pszichológusok, pedagógusok és ezerféle más szakember — természetesen szakterületük legsikeresebbjei! — magyarázzák rádióban, tévében, előadásokon és a nyomtatott sajtóban szülőknek, rokonoknak és mindenkinek, hogyan kell és lehet, netán hogy nem szabad, vagy nem lehet gyereket nevelni. Mindez megspékelve elbizonytalanodott anyák, nagyanyák kérdéseivel s a rájuk kapásból adott, fölöttébb trendi és szakszerű (bár néha egymásnak ellentmondó) válaszokkal. A tíz-valahányadik alkalommal már csak a fejét kapkodja a magát már teljesen hülyének érző szülő, és megfogadja: nemcsak hogy ő nem vállal több gyereket, de összes ismerőseit lebeszéli róla, hogy ilyen felelőtlen, eleve kudarcra ítélt vállalkozásba kezdjenek.

Amúgy borúlátását látszik igazolni minden, amit maga körül lát. A széteső családok kallódó, nevelhetetlen gyerekei. Az ideg-összeroppanással küszködő, sem tanítványaikkal, sem azok szüleivel közös hangot találni képtelen pedagógusok. A globalizáció jóvoltából nyugatról érkezett „ősi keleti” eszmék követői, akik szerint a gyermek születésétől kezdve önálló, saját sorsát formálni egyedül hivatott lény, akivel szemben a nevelés leghalványabb kísérlete is jóvátehetetlen bűn. Az egyre inkább kiüresedő emberi kapcsolatok torz tanulsága: saját magával törődjön mindenki, másokkal nem érdemes, nem is lehet.

A látványos csődtömeg lavinája megállíthatatlanul látszik lefelé csúszni a lejtőn, magával sodorva mindenkit és mindent. Tudományosan és reménytelenül.

Vagy mégsem?

Mint minden divatőrület, talán ez is elmúlik egyszer. És fel merik emelni a fejüket ismét azok a szülők és tanítók, akik tudnak és mernek szeretettel, felelősséggel és felelősségre nevelni. Régi hagyományokhoz visszanyúlva, saját józan eszükre hallgatva mennek a maguk útján, készítik az élhetőbb jövendőt.

Mindannyian ismerünk közülük néhányat. És egyre többen lesznek.

Báthory Éva