Astra múzeum: civilizáció és hagyományőrzés

A világ első néprajzi múzeumát 1891-ben Artur Hazelius svéd származású tanító alapította Stockholmban. Ez a hely a „skanzen” nevet kapta a helyszínen található falusi házakból álló épületegyüttes után. Az akkori múzeum mára egyfajta hivatkozási alapnak számít minden ilyen jellegű létesítmény számára.

A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa megfogalmazása szerint a múzeum nem más, mint „a társadalom és a társadalmi fejlődés szolgálatában álló és a közönség számára nyitott nonprofit, állandó intézmény, amely az ember és a környezetének tárgyi bizonyítékait gyűjti, őrzi, kutatja, ismerteti és állítja ki tanulmányozás, művelődés és szórakozás céljából”.

Az Astra Hagyományos Népi Civilizáció Múzeuma (eme megtisztelő címet egy 1992-es kormányhatározat alapján kapta) ezeknek a feltételeknek maximálisan eleget tesz. A Nagyszeben városától alig 4 kilométerre található, majdnem 100 hektáron fekvő rezervátum nem csupán dús lombú erdőt és 16 hektáron elnyúló tavat foglal magában, de otthont ad az ország történelmi időutazásának is. A múzeum utcáin sétálva az az érzés keríti hatalmába az embert, mintha csak nagyszüleihez vagy dédszüleihez látogatott volna vidékre. Szinte várjuk, hogy az udvarokon ismerős arcok tűnjenek fel, vagy a házak előtt álló lócákról ránk köszönjenek a „szomszédok”. Ahogy Germain Bazin francia művészettörténész írta, a múzeum „templom, ahol megállt az idő”.

A terv még 1940-ben született meg Romulus Vuia néprajzkutató fejében, de a kivitelezésig újabb 23 évet kellett várni. Ahhoz, hogy az utókor számára hitelesen bemutassák a Románia területén fekvő megyei jellegzetességeket, néphagyományokat, mesterségeket, aprólékos gyűjtő munkára volt szükség. Több mint 300 falusi házat hoztak ide, némely esetben kerítéssel és minden eredeti szobabelsővel együtt, és több mint 35 ezer kiállított tárgy őrzi dolgos kezek névjegyeit. Kisiparos gépeket, szállító- és használati eszközöket vonultattak fel, melyek segítik a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a méhészet, a halászat és vadászat életképeinek megidézését. Maine de Biran filozófus úgy fogalmazta meg, hogy „a múzeum jelképezi a jelen tiszteletét a múlt iránt és a hitét a jövőben”.

Ha rövid meghívót készítenénk a múzeum számára, akkor Madách Imre Az ember tragédiája című művéből idézhetnénk, mégpedig azt a részt, ahol a tudós végigvezeti Ádámot és Lucifert: „De hát nézzük meg a múzeumot/ Páratlan az egész mai világon.”

Minden korosztály számára életre szóló élményeket tartogat úgy, hogy közben méltóképpen megőrzi a múlt örökségét.

A főkapun belépve először mindenképpen az információs központot keressük fel! Itt választhatjuk ki, hogy túravezetővel csoportos vagy térkép segítségével önálló felfedezésbe kezdünk. Mi ez utóbbit választottuk, s igyekeztünk balról jobbra haladva a múzeum teljes területét bejárni. Az utat igény szerint akár lovas kocsival vagy elektromos rollerrel is meg lehet lenni abban az esetben, ha a múzeumban nem zajlik valamilyen kulturális rendezvény vagy kiállítás, de az igazi kincsvadászat élményét a gyalogséta adja meg.

A múzeumban található tárgyak és épületek több kategóriába sorolhatók. Először vannak a táplálkozási célú állati és növényi termékek feldolgozási technikái és eszközei. Ide tartozik például a haltároló, jégverem, akol, takarmányzúzók és gyümölcsprés, kemence, olaj- és szőlőprés, ruhaványoló, cséplőgép, borpince. Az épületek közül a kunyhók és malmok, melyek a halász, vadász, pásztor, gyümölcstermelő és mezőgazdász életmódot mutatják be. Vannak a szállító- és kommunikációs eszközök és technikák. Ide tartoznak a kompok, vízi eszközök, szállítóeszközöket bemutató pavilonok és úszóhidak, révészházak. Ezt követi az építőanyagok és háztartási tárgyak megszerzésére irányuló nyersanyagkészítő (fa, kő, ércek, fémek és agyag) technikák és eszközök. Ebbe a kategóriába sorolható főépületek például a lakóházak, iskolák és műhelyek. Megtaláljuk a ruházathoz és állati vagy növényi rostok feldolgozásához használt technikákat és eszközöket, valamint a közhasznú építményeket, mint pavilonok, iskolák, játékházak, fatemplomok, keresztek vagy a tűzoltóállomás.

A múzeum közepén egy csodálatos tó fekszik, mely körül mesebeli szél- és vízimalmok húzódnak. Ugyancsak üde színfoltnak számít az 1922-ben Hargita megyében épített fogadó, amely 1958-ig működött. Barátságos légkörét csak fokozza a szőlőlugassal befutott tornác vagy az ablakokban mosolygó muskátli; illetve a házak előtt legelésző szamár vagy kecske, a tó partján szárítkozó ludak vagy a fűben vadászó macskák látványa. A múzeum szomszédságában található kisebb állatkert is jó szórakozást biztosít, főleg a gyerekek számára. Az idősebbek pedig testi-lelki felfrissülést találhatnak a templomok lócáin megpihenve, árnyas gesztenyefák alatt.

Bár a múzeum sokkal nagyobb területet ölel magához, mint Erdély, mégis Kőváry László Erdély régiségei című munkájában olvashatjuk a múzeumról szóló legszebb ars poeticát: „Gyűjtsük össze mindazt, ami régi, mit most lábainkkal tapodunk… Múzeumot minden áron! Egyletet… mely kötelességévé tegye tagjainak mindent megóvni, ami antik s mindent összegyűjteni ami gyűjthető.”

Becsüljük meg őseink értékeit, figyeljünk a tőlük kapott örökségre, mert ebben rejlik történelmi hovatartozásunk, emberi civilizációnk, s ezt tudjuk majd mi is továbbadni a jövő nemzedéknek.

További képekért nézze meg a képgaláriát!

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt