Átöröklődő hullámverés

Kitti egy különös hullámverésről mesélt, ami eléggé ütősen sújtja az életét. Évtizedek óta együtt él Kristóffal úgy, hogy nem lett gyerekük. Nem emiatt nem házasodtak össze, nem tették egymást felelőssé, amiért nem lehetett gyerekük; úgy gondolták, majd egyszer összeházasodnak, a papírok és a nagy fogadalmak úgysem változtatnának kettőjük kapcsolatán.

— Szüleim véleménye lényegesen eltért a házasságról — mondja Kitti. — Apám konzervatív — mai gyakran használt kifejezéssel nemzeti-keresztény —, aki megpróbál ebben a szellemben élni, de anyám eléggé liberális, a családban pedig ő a döntéshozó, így apámnak nem sok beleszólása volt, hogy melyik oldalra billenjen a mérleg. Apám tette a maga dolgát, anyám pedig meghatározta, hogy milyen irányba halad a család. Apám szorgalmazta az esküvőnket, anyám ránk bízta a döntést, mi pedig nem döntöttünk.
Kitti szülei valóban különös életmódot folytattak: csak akkor beszélgettek, ha valami olyan lépést kellett megtenni, amiből a férjet nem lehetett kizárni. Ritkán szerveztek közös programokat, néha szó nélkül nézték a tévét, a háztartásban is együttműködtek, de csak akkor, ha valamit külön-külön nem lehetett elvégezni. 

— Már gyerekkoromban felfigyeltem rá — mesélte egyszer Kitti —, hogy valami nincs rendben a szüleim életében. Olyan fajta rendellenesség ez, amikor nem lehet megoldás sem a válás, sem az együtt maradás. Itt jelentkezett az a hullámverés, ami — bármilyen irányba fordultak — mindkettőjüket sújtotta, mindketten védekeztek, arra viszont egyikük sem gondolt, hogy ha nem szemben állnának egymással, hanem egy irányba fordulnának, ha nem is tudnák megállítani a hullámverést, de nem szemből érné őket, hanem hátból, és akár előre is haladhatnának.
Kristóf sokat gondolkodott azon, hogy változtatni kellene valamit az életén. Az, amit eddig elért, nem sokat jelent, így folytatni nem igazán érdemes. Ezt közölte Kittivel is, aki szintén azon a véleményen volt, hogy nincs tovább értelme ennek az életformának, el kellene kezdeni élni. Hosszas beszélgetések során kezdtek rádöbbenni, hogy valójában kik ők, mi a fontos számukra, és mire képesek. Tudták, mivel kell szembenézniük. Tudták, hogy ha nem próbálják elnyomni magukban a kellemetlen érzéseiket, ha megengedik, hogy ezek is átvonuljanak rajtuk, nem szűnik meg a hullámverés.

— Ebben az országban nem lehet élni — tervezgetett Kristóf —, ezt számtalan olyan eset bizonyítja, hogy tehetséges emberek próbálkoztak munkával, ésszel…, mégsem vitték semmire, majd elmentek külföldre, és néhány év alatt talpra álltak. Én is ezt fogom tenni. Meguntam már ezt a monoton életet, élni akarok.
Kittit váratlanul érte ez a döntés — ha egyáltalán lehet döntésnek nevezni —, elsősorban azért, mert nem úgy adta elő az egészet, hogy a talpra állást Kittivel együtt képzeli el. „Én is ezt fogom tenni. Meguntam már ezt a monoton életet, élni akarok.” Úgy adta elő, mintha a monotonitás egyik oka Kitti lenne. Nem szólt semmit, csak gondolkodott. Találgatta, milyen mértékben befolyásolta az ő életét szülei életformája, lelki világuk, ami lehet, hogy létezett, de nem mutatkozott meg soha. Vajon a szülei házassága is az égben köttetett, és amiatt maradt meg, mert nem ütközött negatív módon a lelkiviláguk, és nem voltak kizáró jellegű elvárásaik? 

— Biztos van valami magyarázat arra — töpreng magában Kitti —, hogy számunkra nem vált sohasem fontossá a házasság és legfőképpen a gyerek. Igaz, hogy a gyerek miatt nem szabad megtartani egy rossz házasságot, de az is igaz, hogy gyerek nélkül értelmetlen megtartani. Lehet, hogy a mi párkapcsolatunk a szüleim házasságának a valamilyen szálon történő folytatása, no és érdemes lenne elemezni egy kicsit Kristóf szüleinek a házasságát is, amiről eléggé keveset tudunk. Előfordulhat, hogy a Kristóffal való kapcsolatom véget ér, megszűnik a hullámverés, sokat kell viszont tanulmányozni, elemezni, hogy mennyire igaz, hogy ha valami véget ér, el lehet kezdeni élni…

Elek György