Az első hógolyózás, az első hóember

Ez nagyszerű — gondolta magában —, mert nem fog elolvadni a hó, s itt az alkalom, hogy tízéves fiát kivigye szánkózni, és készítsenek egy hóembert. A fia, Szilárd dél körül szokott kibújni az ágyból, Miklós arra gondolt, tizenegy óra körül felébreszti, mert úgyis eltelik egy bizonyos idő, mire elkészül, hogy kimehessenek.

Miklós felesége nem támogatta, sőt, a legnagyobb mértékben ellenezte, hogy férje felébressze a gyereket, azt se tartotta jó ötletnek, hogy kivigye a hidegbe, mert nincs hozzászokva, könnyen megfázhat, elég lesz, ha az ablakból figyeli majd a hószitálást, hóembert meg készítsen Miklós, mielőtt a gyerek felébred, s ő megnézheti az ablakon át azt is.

Miklós számára teljesen érthetetlen ez a hozzáállás, a gyerek számára élmény a havazás és a hóemberkészítés; azért, mert a felesége úgy nőtt fel, hogy kimaradt a gyerekkor számtalan élményéből, még nem kell azt tegye a gyermekével is, és a mai szülők amúgy is mindig azt szeretnék megadni a gyerekeiknek, ami számukra nem adatott meg. Miklós hosszan sorolta, mennyire fontos a gyerek számára részt venni minden olyan tevékenységben, ami mindamellett, hogy edzi, élményeket nyújt számára, és az ismereteit is gazdagítja. Addig vitatkoztak, amíg a gyerek megjelent, és mutatta a telefonján, hogy az egyik osztálytársa milyen hóembert készített a barátaival. Miklós arcán azonnal kipattant a mosoly, és közölte, hogy ő máris készen áll a hóemberkészítésre. Itt az anyának már csak annyi hozzáfűzni valója lehetett, hogy előbb mindenki reggelizzen, utána kezdődhet a készülődés.

Szilárd úgy jelent meg a ház előtt, hogy alig tudott mozogni a sok ráadott ruhától, de nem adta fel, levette a kesztyűjét — mert azzal nem tudott hógolyót készíteni —, és egymás után dobta a hógolyókat az apja felé. Egyértelműnek tartotta, hogy ő a győztes a hócsatában, néha a földre esett, majd gyorsan felállt, mintha nem történt volna semmi, és újra megpróbált hógolyót formálni.

Miután belefáradtak a hógolyózásba, megegyeztek abban, hogy elkezdik a hóemberkészítést. Itt már komolyabb szakértelemre volt szükség. Miklós induláskor egyszerűnek hitte, hiszen gyerekkorában megszámlálhatatlanul sok hóembert készített, volt rá lehetőség, hiszen abban az időben hosszabbak és hidegebbek voltak a telek, hetekig tartott a hó, ha egyik nap nem sikerült a hóember, másik nap újrakezdték, addig, amíg tökéletesre vagy az ízléseknek megfelelően sikerült. Most sem ment könnyen, nem volt a legsikeresebb, de jó volt látni, hogy Szilárd büszke az ő első hóemberére. Fagyos kézzel, kipirosodott arccal lépett be a lakásba, hogy elmesélhesse a történteket az édesanyjának. Ledobták magukról a ruhát, és visszabújtak az ágyba, ahol kielemezték a történteket. Miután Szilárd a beszélgetés közben álomba merült, Miklós jól betakarta, és csendben kivonult a szobából.

Miklós leült a heverőre, ölébe hajtotta felesége fejét, akinek arról mesélt, hogy milyen nehéz megismételni felnőttként a gyerekkor történeteit, azokat a pillanatokat, amikor minden természetesnek tűnt, minden spontán alakult, és minden széppé és jóvá formálódott az idő múlásával. Arról is beszéltek, hogy két ember számára — akiknek a sorsa egy sorssá érlelődött — a gyerek által visszatér a múlt, és ezekben a gyermekkort idéző élményekben felismerik, hogy a legtöbbet ezekből lehet tanulni. Ezt a tudást, ezt a tapasztalatot kell belevinni a közös gyerekük életébe, hogy a gyerek már a szülők tapasztalatával induljon útra az ő egyéni életében mindaddig, amíg ő is társra talál. Az anya féltése jogos, mint ahogy az apa arra irányuló szándéka is, hogy önállóságra nevelje a gyereket. Az első hógolyózás, az első hóember feledhetetlen élmény marad mindhármójuk számára. A szülők számára tanulság is: lehet véleménykülönbség, de a döntés csak egyhangú lehet.

Elek György