Az elvándorlás megfoghatatlan útjai

A tanítónéni éppen emiatt igyekezett a településen élőkkel — elsősorban a fiatalokkal — megismertetni azokat az értékeket, amelyek ismeretére szükség van, de vigyázni kell arra, hogy a faluban életben maradjanak azok a hagyományok, azok a szokások, amelyek csak ezt a közösséget jellemzik. Azok a fiatalok, akik iskolába jártak, lépést tartanak a társadalomban végbemenő változásokkal, próbálkoznak jobban és könnyebben élni, mint ahogy azt őseik tették, maguk is használják a modern eszközöket, háztartási gépeket és mindent, amit felkínál a technika, de nem feledkeznek el a helyi szokásokról, a hagyományokról, azokat maguk próbálják megélni, és nem hagyományőrző tevékenységként elevenítik fel. Klára tanítónéni mindig büszke volt erre, főként amiatt, mert a lakosság többsége egyetért azzal, hogy a tanítónéni munkájának nagy szerepe volt abban, hogy az emberek közös identitása így alakuljon.
Klára tanítónéni már nyugdíjas. Most sokkal kevesebb gyerekkel, mint amennyi az ő idejében volt, két tanítónő foglalkozik. Ők is fontosnak tartják a hagyományőrzést. Amikor lehetőség adódik, pályázatokat írnak különböző rendezvények megszervezésére. Meghívnak néha egy néptáncoktatót, szerveztek már hangszerbemutatót, mindig előállnak valami újjal, de nem volt még rá példa, hogy a helyi szokásokat és hagyományokat ismerjék meg, azokat felhasználva szervezzenek mindenki számára tanulságos és kikapcsolódást ígérő rendezvényeket. „Nem is lehet már úgy élni, mint ahogy azt tették a nagyszülők és a dédszülők — mondják sokan. — Az az idő már véget ért. Klára tanítónéni sem azért tette, mert szívügyének tekintette a népművészetet, bizonyára neki is megvolt rá az oka, mint ahogy megvan a mostani tanítónőknek is, akik azért pályáznak, hogy megkapják a szükséges tiszteletdíjat.”
Klára tanítónéninek fáj az, ami a faluban történik, de úgy gondolja, a fejlődést nem lehet megakadályozni. Az rosszulesett neki, amikor azt mondták, hogy érdekből tette azt, amire annyi időt áldozott az életéből. Vagyis nem is áldozott, hiszen számára az volt a szórakozás, amivel a szabadidejét töltötte el. Ő azért sem szólja meg a tanítónő utódait, mert azok egy kis jövedelemért pályáznak és végeznek — szerinte — értelmetlen tevékenységeket. Ő is azt tapasztalja, hogy kevés olyan ember van, akit érdekel a múlt, aki számára érték az, amit ősei hagytak maguk után. Klára tanítónéninek az fáj a legjobban, hogy rohamosan csökken a település lakosainak a száma. Egy ideig városra költöztek sokan, néhány éve már külföldre mennek. Valamennyien azt ígérik, hogy visszatérnek, amit el is lehet hinni nekik, ugyanis építkeznek, befektetik a keresetüket. Igaz, arra is van példa, hogy az egyik házaspár akkor ment el végleg, amikor a házat felépítették. Rég mondjuk már, hogy nagyon anyagias a világ, s közben egyre több olyan példával is találkozunk, hogy középkorú emberek hagyják maguk mögött addigi életük munkáját, hogy új életet kezdjenek. Meg lehet kérdezni, hogy miért, meggyőző válaszra viszont nem lehet számítani. Számtalan oka lehet annak, hogy valaki úgy kezdjen új életet, hogy a biztosat feladja a bizonytalanért. Ha nem adja fel, minden sikertelenségét azzal magyarázza, hogy nem hozta meg időben azt a döntést, ami megnyitotta volna előtte a változás felé vezető utat. A Klára tanítónéni által kijelölt út járható volt, csak arra kellett vigyázni, hogy a jövő felé haladva mindenki vigye magával a múltból azt, ami segíti az identitásfejlődésben. Kérdés, hogy azok, akik mindent maguk mögött hagyva rohannak előre, valaha olyan célba érnek-e, ahol megőrizhetik egyéniségüket.

Elek György