Az őshonos európai kisebbségek útkeresése

— Ön részt vett az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának magyar elnöksége által szervezett, A nem kormányzati szervezetek és kutatóintézetek szerepe az Európa Tanács nemzeti kisebbségi normáinak előmozdításában című zárókonferencián. Milyen eredményekkel ért véget a konferenciasorozat?

— Az elmúlt fél évben az Európa Tanácsnak Magyarország volt a soros elnöke. Ebben az időszakban a különböző prioritások között az is lehetővé vált, hogy napirendre kerüljön az európai kisebbségek ügye is. Ennek kapcsán több eseményt szervezett a magyar külügy és az európai elnökség stábja Európa-szerte, újra beszédtémává vált az európai kisebbségek ügye. A strasbourgi képviselet úgy gondolta — és ez teljesen jogos —, hogy amikor különböző képviseletekről beszélünk, például amikor egy fa vagy egy állatfaj védelme mellett egyhangúlag áll ki az európai politikum, hogy védelmet biztosítson számukra, felháborító, hogy beszédtémaként sem jelenik meg annak a körülbelül ötvenmillió állampolgárnak az ügye, akik valamilyen nemzeti kisebbséghez tartoznak. Európa lakosságának a tíz százalékát érinti ez a kérdés.
 
— Úgy tűnik, még mindig ott tartunk, hogy az is előrelépés, ha egyáltalán beszélni lehet az őshonos kisebbségek jogköveteléseiről. Mi ennek az oka?

— Vannak jó és rossz példák az őshonos nemzeti kisebbségek kezelésére attól függően, hogy bizonyos országokban hogyan állnak hozzá a nemzeti kisebbségekhez. Meg kell ismerni a problémákat, a megoldási lehetőségeket, hogy mindenki a saját háza táján alkalmazni tudja a problémák megoldásának a módszereit.

— Mi volt a lényege a konferenciasorozatnak?

— A négy alkalomból álló konferenciának a zárórendezvénye ennek a hétnek az elején volt Strasbourgban, az Európa Tanács nagytermében. Ebben a teremben sikerült megtartani egy magas szintű konferenciát Kövér László, a magyar Országgyűlés elnökének vezetésével, de részt vettek rajta rangos politikusok Európa minden tájáról. Képviseltette magát az ENSZ, az Európa Tanács és az Európai Bizottság is. Amit talán mindenki kiemelt, az volt, hogy Magyarországnak volt bátorsága az őshonos nemzetiségi kisebbségek problémáját nemzeti üggyé emelni, és rákényszeríteni az Unió nemzetközi szervezeteit, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Számomra — az RMDSZ képviselőjeként — nagyon meglepő volt, hogy bátorság kérdése ezzel a problémával foglalkozni. Rendkívüli volt azt tapasztalni, hogy milyen felkészült előadók mutatták be a különböző országok helyi viszonyait. Lehetett hallani jó és rossz példákról azzal kapcsolatosan, hogyan oldják meg egyes országokban a kisebbségek ügyeit. Elég sok helyen belügyként kezelik ezt a problémát. Az európai uniós intézmények azért nem szeretnének ezzel a problémával foglalkozni, mert úgy gondolják, hogy ez belügy. Nevetségesnek tartom azt, hogy ez belügy, amikor nagyon sok esetben az európai uniós intézmények felemelik a hangjukat, jogállamisági vizsgálatokat végeznek olyan kérdésekben, amelyeket szintén belügynek lehet nevezni. Ezek a találkozók és konferenciák rávilágítottak arra, hogy mennyire hangsúlyos a kettős mérce: az európai intézményrendszer egyes kérdésekben túllép a hatáskörén, megpróbál beleszólni tagországi hatáskörökbe, de nem teszi meg ezt az őshonos nemzetiségi kisebbségek problémájának kezelésekor.

— Milyen konklúziókat lehet levonni a zárótanácskozás után?

— Az elfogadott zárónyilatkozatban szerepelnek azok a megtapasztalt hiányosságok, amelyekre próbálnak gyógyírt találni. Ennek a legfontosabb pontja az, hogy meg kell változtatni azt a hozzáállást, hogy az őshonos nemzetiségek ügye a tagországok belügye. A tagországok nem mindig kezelik korrektül ezt a kérdést, nem mindig állnak úgy hozzá, hogy az megoldást jelenthessen mindenki számára, inkább szőnyeg alá söprik ezeket a problémákat. Az egyik legfontosabb kérdés, ami mellett a konferencia kiállt, hogy az őshonos nemzetiségi problémákat ki kell emelni a tagországi szintről, és uniós szabályozásokra van szükség ahhoz, hogy azok megvédjék a kisebbségek jogait. Gagauziai moldávok, kárpátaljai magyarok, hollandiai frízek és mások mondták el azt, hogy mi az, ami jól működik náluk, mi az, ami veszélyhelyzetet jelent, és mi az, amiben segítséget várnak az európai intézményektől.

— A konferenciasorozaton többször szó esett a Minority SafePackről is. Ezen a téren lesz folytatás?

— Nagyon fontos volt az a találkozó, amikor Vincze Loránd, a FUEN alelnöke mutatta be, hogyan képzelik el az őshonos nemzetiségi kisebbségek alakulását Európában. Sokat beszélgettünk arról, hogy a Minority SafePack, amit az Európai Bizottság egy perc alatt lesepert az asztalról, milyen lehetőségeket hordoz, hogy az európai intézményeket rákényszerítsék a téma napirendre tűzésére. Az a bátorság és az a kiállás, amit ebben a nagyon nehéz időszakban a magyar elnökségnek sikerült bevigyen a közbeszédbe, nagyon fontos volt.

— Milyen problémák kerültek még megvitatásra?
— Ami még fontos a konferencia kapcsán, az az, hogy a nemzeti kisebbségek védelmének a központi kérése a nemzeti önazonosság szabad megőrzése kell hogy legyen, ez a szülőföldön való megmaradás jogát és lehetőségét adja mindenkinek. El kell fogadniuk a különböző tagállamoknak azt, hogy a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezők, úgy kell rájuk tekinteni, mint egy értékre, mint egy olyan pluszra, ami hozzásegíti őket, hogy sokkal tisztább és jobb életet éljenek országukban. Ezt nem minden tagország kezeli a helyén, itt sorolhatnánk azokat az országokat, melyekben különböző gondok kopogtatnak az ajtóban, különböző jogok elvesztésével. Úgy érezzük, hogy eszköztelenné válnak az európai intézményrendszerek ezzel kapcsolatban. Továbbra is amellett állunk ki, hogy ezekben az ügyekben csak együtt tudunk előrelépni. Nagyon érdekes, hogy egyes tagországokban milyen a szimpátiájuk a kisebbségeknek és a többségieknek egymással szemben. Lehet, hogy vannak konfliktusok is köztük, viszont ezeken a találkozókon rájöttünk, hogy akik kisebbségi sorsra szorultak különböző országokban, azok ugyanazokkal a problémákkal állnak szemben. A legtartalmasabb beszélgetéseink egyike az volt, amikor az ukrajnai románok képviseletével egyeztettünk az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény kapcsán, ami megszünteti azt a jogot, hogy a nemzeti kisebbségek saját anyanyelvükön működtessenek tanintézményeket, ez a probléma ugyanúgy fenyegeti a kárpátaljai magyarokat, mint az ukrajnai románokat. Ez a sorskérdés nagyon össze tudja kötni a nemzetiségeket.

— Vannak országok, ahol nincsenek viták. Annak mi az oka?

— Jó példákat láttunk azzal kapcsolatban, hogy vannak olyan országok, ahol a nemzeti kisebbségekről szóló törvényeket nélkülük nem lehet meghozni, viszont olyanokat is láttunk, ahol mindent megtesznek a tagállamok azért, hogy kikerüljék a kisebbségeket. Fontos volt az is, hogy szabályozásokat próbálunk hozni európai szinten, hangsúlyt kell fektetni azok betartatására is. Amint a nyelvi charta is megfogalmazza, Európa országaiban és térségeiben a kisebbségi nyelvek védelme és fejlesztése fontos hozzájárulás egy olyan Európa felépítéséhez, amely egy egészséges társadalmat hozhat.

— Hogyan lett részese ön ennek a konferenciasorozatnak?

— Az RMDSZ mindenképpen fontosnak tartotta, hogy legyen képviselője a konferenciákon. Félelmetes volt találkozni azokkal a rossz példákkal, amelyek egy erős országos képviselet nélkül nálunk is bekövetkeznének, ha az érdekképviselet nem állna a helyzet magaslatán. Ezért fontos, hogy mi mint kisebbségbe szorult közösség erőt tudjunk felmutatni akár politikailag, akár közösségszervezői szinten. Éppen ezért a közelgő népszámlálás kapcsán nagyon nagy hangsúlyt fogunk helyezni arra, hogy a közösségünk számokban is megmutatkozzon, a számokban való megmutatkozás az erőnket is meg fogja mutatni. Remélem, hogy az erdélyi magyarok is figyelnek majd arra, hogy a népszámlálás során magyarnak vallják magukat.

Elek György