Az újságíró a hibás a járványért?

Hogy miért? Mert az újságíró mindezekről tájékozódott, majd a hivatalos forrásokból kapott adatok alapján tájékoztatott a nyomatott lapok hasábjain, az internetes portálokon, a rádiókban és televíziókban. A hivatalos intézmények nem a lakosokkal kommunikálnak egyenként, hanem a sajtóval, amelyik aztán közli a tényeket, benne a helyi valósággal.
Idén minden a koronavírusról szól — valóban, hiszen egy hatalmas járványról beszélünk, amibe mostanra naponta százak halnak bele csak Romániában, és tízezrek fertőződnek meg.
Ne tudósítsunk róluk? Ne írjunk számokat? Bagatellizáljuk el a tényeket? Attól, hogy süketnek és vaknak tettetnénk magunkat, és az őszi, sárguló falevelekről írnánk, az ökörnyálról vagy az időjárásról, a vírus még ugyanúgy közösségünk „vendége” maradna jó darabig. Ha nem írnánk az intenzív osztály telítettségéről, a COVID-19 miatt megtizedelt és mostanra jócskán elfáradt egészségügyi szakemberekről, a közösségi oldalakon kórházi ágyért, oxigénért, vérplazmadonorért könyörgő szatmáriakról, a pandémia ugyanúgy terjedne tovább.
Igen, azon a közösségi oldalon kérik a segítséget, ahol más ismerőseik így fújnak az újságírókra: „Eszetlenség, már tényleg abba kellene hagyni ezeket a rémhíreket, mert egyáltalán nem elhihetők, fizetnek ezért?”, „Hazugság az egész, felelni fogtok egyszer!!!”, „Ezeket a firkászokat miért nem bünteti senki???” — és akkor csak a finomabb hangvételű hozzászólások közül idéztem.
Eddig sem volt újdonság — sajnos —, hogy a munkájukat végző újságírókat inzultus éri, a járvány elharapódzásával pedig egyre többször szidalmazzák mindenütt — élő szóban és írásban, online — azokat, akik a tényeket közlik, akik tájékoztatják a közösséget, figyelmeztetik a lakosokat a veszélyekre. Az újságírónak joga és kötelessége a tájékoztatás, de nem hamisíthat tényeket, dokumentumokat, valótlanságot nem állíthat, ugyanakkor kötelessége a munkájához felhasznált adatokat, tényeket alaposan ellenőrizni. Etikai vétséget követ el ugyanakkor az, aki akadályozza a valóság feltárását. Persze, hogy írunk a járványról, betegekről, hiszen ez a dolgunk.
Az újságíró a hibás a járványért? Azok szerint mindenképp, akik a Facebook-adatlapjuk szerint az „élet iskolájában” tanultak, majd „fűtőként dolgoztak a Napnál”, hiszen nyíltan vállalják hozzászólásaikban, hogy akasztani kellene minden újságírót, amiért a koronavírus szót le meri írni, amiért pánikot kelt a COVID-19-cel és SARS-CoV-2-vel. Hiszen „igazán megunhattuk volna mostanra, hogy folyton a koronavírussal foglalkozunk”, „nekünk is elegünk lehetne már belőle, hisz a csapból is ez folyik”.
A magam nevében elmondom: nekem is elegem van már a koronavírusból, torkig vagyok a COVID-19-cel, és azt akarom, hogy véget érjen a járvány, hogy nyugodtan folytathassam az életem a családommal együtt. Viszont nem jókedvemben írok a járványról, a betegekről, az éppen aktuális szatmári helyzetről, és nem is azért, mert pont nem akadt más téma. Azért írok róla, mert a maszkviselés, a kézfertőtlenítés és a távolságtartás mellett ez az egyedüli fegyverem ellene: tájékoztatni a lakosságot, hogy tisztában legyen azzal, ami körülveszi, hogy jól értesült legyen.
Lehet az újságírót szidalmazni, okolni a járványért, kiröhögni, virtuálisan köpködni és rugdosni, amiért ismét tájékoztatott, közölte az aktuális számadatokat, amelyek mögött emberek ezrei állnak — betegek és az értük aggódók, halottak és az őket gyászolók, egészségügyiek, akik mindent megtettek, mégsem sikerült életet menteni, már sokadjára —, de van egy rossz hírem: attól, hogy a fejünket a homokba dugjuk, ez a járvány nem fog hipp-hopp eltűnni.

Bumbuluţ Krisztina