×
2024. 03 28.
Csütörtök
Gedeon, Johanna
16 °C
tiszta égbolt
1EUR = 4.97 RON
1USD = 4.61 RON
100HUF = 1.26 RON
Olvasó hangja

Becstelen pribékek, avagy nagy kalandom délen

2012.08.31 - 10:38
Megosztás:
Becstelen pribékek, avagy nagy kalandom délen

Kedves Géza! Kérésednek eleget téve, megírom Neked, miként telt el az az egy hetem, melyben meggyőződtem arról, hogy napjaink pribékjei mennyire becstelenül gázolnak át embertársaikon. De mindenekelőtt akarom, tisztán láss: nem használnám a „becstelen” jelzőt, ha nem éppen orvosokról lenne szó, azokról, akiknek a morál, etika és humánum hétköznapi nívóján inkább feljebb kellene táborozniuk két fokkal, semmint lejjebb hárommal.

Nos, miután megvonták a betegnyugdíjamat, fellebbeztem, behívtak, bevonultam. Megérkeztem a fővárosba a legfőbb (és legkomiszabb) komisszió elé járulandó, ahol egy hetven év körüli menyecske fogadott, akit doktornőnek szólítottak (ügyész lehetett), és akiről kiderült, hogy ő a

házvezetőnő. Megkért, vetkőzzek le (koránál fogva nem gondoltam semmi rosszra) és rövid piaci mustra után elsercentette első aranyköpését: „Tudja, uram, aki beteg, azon látszania kell annak.” És rám mosolygott (három hétig éjszakánként felsírtam).

Gézuli! Ezt épp nekem mondta, nekem, egy daliás kérdőjelnek! Ezek szerint, az ő olvasatában a rákos betegek ollóval a kezükben szaladgáljanak az utcán, hogy látsszon rajtuk; az idegbetegek 220 Volttal feltupírozott hajkoronával rohangáljanak, hogy látsszon stb. Kivételt képez a vaknyugdíjasok jó része. Ők nem szaladgálnak az utcán — kocsival járnak.

Aznap nem lévén több „vizsgálat”, volt időm ezen elmélkedni. Másnap megkezdődtek a vizsgálatok. Mikor a gerincemet, csípőmet filmezték, kezdett felcsillanni bennem a remény, hogy ha kívülről nem is látják, talán a film meggyőzi őket, hogy nem baráti látogatásra cipeltem oda magamat. Már az is reménykeltő volt, hogy annyi pozícióból filmeztek, hogy nem fért volna el

egy fotóalbumban. Kezdtem is gyanakodni, hogy talán egy könyvben leszek illusztrandusz (Káma Szutra – mozgáskorlátozottaknak).

Gézám! Megdöbbentő volt, ahogy beszéltek velünk. Hozzájuk képest én a kutyámat testvérként kezelem. Egyik este, 11 óra tájban, bejött a szalonunkba (ahol hatan voltunk és már lefeküdve beszélgettünk) az ügyeletes tiszt (fehér köpenyes hölgy), és kedvesen ránk förmedt: „Mi van, már pihennek? Eldolgozták magukat, mi?” Vagy: ottlétem utolsó napján jött egy új beteg, akinek egyik lába kb. ötször vastagabb volt a másiknál, de ő ezt nem láthatta, akkorára volt puffadva a hasa. Az őt fogadó hölgy (az egész Gestapo-alakulat nőkből állt) mellettem „vizsgálta” a szalonban, mivel csak én voltam bent, várva az ítélethirdetést. Gézus! kösd fel az álladat! Miután átfintorogta a szuszogni alig bíró puffadványt, és kiderült, hogy annak a vastagabbik lába fáj, ekképpen fejezé ki ékesszólását és valamennyi tudományát: „Áhhááá, szóval a másik nem fáj!?!” (Na barátom — gondoltam — jobb, ha ki sem csomagolsz.) Minden napra jutott kettő-három az ilyen megalázóan kellemes élményből, de ezzel már nem untatlak.

Érdekes, azok ott mindenkit azzal vigasztalnak és orientálnak, hogy portásként még dolgozhat. Rendben van, de ha ez az ország így halad, és ennyi portás lesz, akkor majd elmondhatjuk: nem baj, ha semmink sincs, csak jól vigyázzunk rá. Mondom ezt azért is, mert eszembe jutnak azok a

betegnyugdíjasok, akik kőműveskedni vagy asztaloskodni járnak külföldre. Nem a nyugdíjat irigylem tőlük!

Mint már említettem, ültem a szalonban, és vártam a soromat a jelige-hirdetésre (mert az lett belőle). Mivel átellenben volt a zsűri-szoba, és szalonom ajtaja nyitva, láttam kijönni az elítélteket. A nők sírva, a férfiak majdnem. Aztán én is bebocsátást nyertem. Gyorsan ment. Mélyreható és kimerítő szakvélemény-summázás a főanyától: „Nézze, uram, nem azok tévedtek, akik elvágták a nyugdíját, hanem azok, akik megadták.” (Ehhez csak annyit, hogy utóbbiak láttak, és alaposan átvizsgáltak, míg előbbiek még csak nem is láttak.) Aztán jött a második aranyköpés (jelige): „...mert egy dolog a fájdalom, és más a munkaképtelenség.” Valami fél percig tartott, míg az agyam újra kapott egy kis vért, és látván sürgető tekintetét, a következő kérdést rebegtem: „Asszonyom, lenne szíves megmondani, mennyi időn belül gyógyítható ez az én betegségem?” Most először (és utoljára) láttam pirospozsgásnak a menyecskét, aki így válaszolt: „Hát..ööö..hát... (păi...păi...).”

Értem, köszönöm — dadogtam, és hazatakarodtam.

De még ezzel nincs vége a kalandomnak. Úton hazafelé, a vonaton megismerkedtem egy szatmárnémeti gyógyszerész fiatalemberrel, aki miután meghallgatta történetemet, elővette

laptopját, és próbálta megkeresni ezt a bizottságot — és meg is találta. Kapaszkodj! A komisszióban volt bőrgyógyász, nőgyógyász, ilyen -gyász, olyan -gyász, de ortopéd szakorvos egy fél kiló sem. Hát, kérlek, ezen az alapon útravalónak adhatták volna a következő zárójelentést is: „Tisztelt uram, ön a pattanásos bőrének köszönhetően nem szülhet több gyereket.”

Tudod, Géza, nagyon szomorú vagyok. Az ok: az itt leírottak igazságtartalma — az utolsó szóig így történt. Az pedig „ahogyan” leírtam, az már csak az okozat. Természetesen egyáltalán nem vicces ez az egész, de én csak így tudom túltenni magamat a történteken. Hidd el nekem, nagyon szerettem volna ezt írni Neked: „Drága Gézám! Voltam a főkomisszió előtt, alaposan megvizsgáltak, és a

végén a főorvos asszony őszintén elmondta, hogy világosan látják a problémámat, de higgyem el, hogy sokan vannak nálam betegebbek, és az állam nem bír fizetni annyi betegnyugdíjast, amennyi még most is van. Felvetésemre, mely szerint még többen lehetnek nálam nem betegebbek, bevallotta, hogy tudnak róla, de csak így tudják azokat kiszűrni, mert lám, az elvágottaknak kb. 90%-a nem fellebbez, tehát ez a „lottózó” módszer őket igazolja.”

Ezt szerettem volna és így szerettem volna leírni, de nem tehettem. Igaz, ez így is csak féligazság, de a másik felét beborítja annak a tehetetlenségnek az árnyéka, melynek címe: „nem tudunk mit kezdeni ezzel a korrumpált nyugdíjaztatás-jelenséggel”. És a nagy baj az, hogy ez a jelenség szült sok mosolygó ügyeskedőt, de sajnos szült sok síró, pénz nélküli beteget és igen: szült becstelen pribékeket!

 

Tisztelettel, Kun Tibor