Betegségszenvedély vagy örökölt sors

Tudja, hogy beteg, bármilyen témáról esik szó a beszélgetések során, ő mindig a betegségére tereli a szót. Egy ideje egy különös félelem jelent meg benne, egy olyan félelemérzés, ami kizárólag a betegségére és annak lehetséges következményeire koncentrálja a gondolatait. A lánya észrevette a változásokat, egyelőre csak figyel, nem mond semmit, azon töri a fejét, mit lehet tenni ennek a súlyos félelemnek a leküzdése érdekében. A betegségtől való félelem nagyon erős emberi érzés, ami betegség nélkül is megnehezíti az életét annak, aki fél. Ilonának nagyon megváltoztak a napjai, mindenről elterelődik a figyelme, attól tart, hogy a lánya kerül majd nehéz helyzetbe miatta, amikor gondozásra fog szorulni.

A lánya, akinek éppen elég dolga van a munkahelyén, majd otthon a családban, tisztában van azzal, hogy kétféle ember van: aki megpróbálja türelmesen elviselni a betegségét, mások pedig nemcsak a maguk életét nehezítik meg, hanem a körülöttük élőkét is.

Ilona betegsége szokássá vált. Minden úgy kezdődött, hogy túlvállalta magát. Arra törekedett, hogy minél több mindent megadjon a lányának. Ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte, mindig a férjét tette felelőssé, aki a tőle telhető módon mindent megtett, de ez sokkal kevesebb volt, mint amennyit a felesége elvárt tőle. Mert ha X és Y család megengedheti magának a sokkal jobb anyagi körülményeket, akkor ők miért nem élhetnek ugyanúgy? Nagyon felbosszantja magát akkor is, amikor látja, hogy sokan kevesebb munkával sokkal több jövedelemhez jutnak. A lánya mindig mondja:

— Vannak dolgok, amiket az élet ír, azokon nem egyszerű változtatni, az viszont teljes mértékben butaság, hogy annyit foglalkozzunk egy-egy problémával, hogy az betegséghez vezessen. Ennél sokkal veszélyesebb, ha úgy alakítjuk a mindennapjainkat, hogy kimaradnak az életünkből olyan tevékenységek, amiknek a hiánya lelki és testi problémákhoz vezet.

Ilona tudatában van annak, hogy ő nagyon sok mulasztást követ el. Sokszor úgy, hogy előre látja a negatív következményeket. Valahogy nem tud változtatni a belső énjén, a viselkedésén, az életstílusán. Azt hiszi, ha úgysem érhet el, úgysem kaphat meg mindent, amit szeretne, akkor nincs értelme betartani az élet szabályait. Most már csak arra törekszik, hogy a lányának jó legyen. A férjét évek óta nem veszi komolyan. Nem férjként tekint rá, hanem egy munkatársra, aki csak arra jó, hogy segítsen az anyagiak előteremtésében. A lelki kapcsolat már rég megszakadt. Ma már az a kérdés is felmerül, hogy volt-e egyáltalán, vagy csak a megszokás tartotta össze őket.

— Mehetnétek nyaralni — biztatja a lánya —, nem a világ végére, de egy hangulatos helyre, valahova, ahol nem lennétek egyedül, felpörögne körülöttetek az élet.

Ilona hallani sem akar róla:

— Nekem a kórházba kellene menni, nem nyaralni. Ti könnyelműen vesztek mindent. Annyira könnyelműen, hogy nem fogom meglátni az unokáim. Öcséd is mindig utazik. Azt hiszi, azzal, hogy jó beosztásban van, és sok pénzt keres, minden meg van oldva. Talán még meg se fordult a fejében, hogy megnősüljön. Az óra neki is ketyeg. Bejárja a világot, majd ott marad egyedül.

A lánya titokban egyetért vele, de nem tudja eldönteni, jót tenne-e azzal, ha beismerné anyja igazát. Mert most igazat szólt, de róla is el lehet mondani, hogy ugyan mit ért el azzal, hogy húszévesen férjhez ment, lett két gyereke, azokat felnevelte, most pedig azt hiszi, ő a „nagy beteg”, akinek szintén ketyeg az óra. Húszéves koráig várta a nagy Őt, utána nevelte a gyerekeket, s közben sohasem élt igazán. Most koravénen várja az unokát, és még mindig nem fordul meg a fejében, hogy ideje lenne, hogy egy kis kikapcsolódásban részesüljön, hogy kiszabaduljon egy kicsit a hétköznapok ritmusából, és elengedje magát. Ekkor egy kicsit magába szállt, és elkezdett gondolkodni. Vajon ő nem ugyanezt teszi, csak még nem tűnt fel számára? Ő is a hétköznapok rabja, akiért szülei mindent megtesznek, hogy ne úgy éljen, mint ahogy ők élnek, de lényegében ugyanúgy él, csak még nem jutott eszébe, hogy orvoshoz kellene menni.

Elek György