Boldog gyermekkor

Minket drága unokáink maradinak neveznek, ők naponta több órán keresztül interneteznek, kapcsolatba lépve a legtávolabbi földrészekkel is. Sétálunk a Szatmárnémetiben a Coposu sétányon, és lent a „gödörben” számtalan gyerek játszik szuper biciklivel, távirányításos kisautóval, a labdák pattogásai a gödör deszkáin, a vidám kacajok teszik vidámmá a gyerekkort. Valamikor a '30-as, '40-es években Páskándi Géza unokatestvéremmel szülőfalunkban, Szatmárhegyen, ahogy megláttuk az első vándormadarakat – fecskéket, gólyát –, mezítlábasan szaladva fogadtuk az érkezőket és kergettük a pillangókat, hallgattuk a békák utánozhatatlan kuruttyolását. Nem tudom, hogy a „gödörben” játszadozó gyerekek vannak-e annyira boldogok, mint mi voltunk valamikor Páskándi Gézával? Elmúltak a szép évek, a cséplőgépek búgásai, nem játszanak már a szüretek alkalmával cigányzenét a domboldalon.

Drága gyerekek, unokák! Nem vagyunk mi maradiak, csak régen születtünk és már nem tudjuk kezelni a csúcstechnika magas vívmányait, de valahol a szívünkben azt kívánjuk, hogy legyetek ma ebben a rohanó világban ti is olyan boldogok, mint mi voltunk valamikor gyerekkorunkban. Olvassatok minél többet magyarságunk irodalmi nagyjaitól és énekeljetek sok magyar nótát!

Tisztelettel,

Oláh István