Családi nyári iskola

Az, hogy az osztálytársainak egy része emiatt cikizi, nem bántja annyira, mint az, hogy a tanárai nem értékelik. Nem szeretné ő, hogy emiatt piros pontot kapjon, annyit azonban elvárna, hogy ne sorolják egy kategóriába azokkal, akik mindent egy füzetbe írnak, ha egyáltalán visznek magukkal az órákra füzetet, mert manapság a diákok nagy része a telefonjába írja be a fontosabb információkat. Sokszor ő érzi kellemetlenül magát azért, mert szinte minden elvárásnak megfelel, nem érti viszont azt, hogy a tanárok miért mondják el a tanév elején, hogy milyen követeléseik lesznek az órákon, ha azokat már a következő órán sem — de a tanév többi óráján sem — kérik számon.

Alizt szülei megkérdezték a vakáció kezdetén, hogy milyen házi olvasmányokat kell beszerezni. Ezt azért tették meg ekkor, hogy ha valamihez nem egyszerű hozzájutni, azt tudják időben beszerezni. Alizt meglepte ez a kérdés, ugyanis nem kapott semmilyen nyárra szóló feladatot. Valamikor szó esett a házi olvasmányról, a tanárok többsége viszont azt az ajánlatot fogadta el, hogy nem kell a gyerekeket nyáron is lekötni, tanév közben éppen elég terhelés alatt vannak, hadd maradjon a nyár a pihenés ideje. Amúgy is, aki olvasni akar, az megtalálja az interneten is a maga olvasmányát.

Aliz édesanyja — sok más szülő véleményével ellentétben — nem örült ennek a tanári hozzáállásnak. Az olvasás sem a gyerek, sem a felnőtt számára nem lehet munka. Mit lehet elvárni attól a tanártól, aki munkának minősítve az olvasást meg akarja kímélni attól a diákot? Kirándulóhelyeken a napozóágyakon nagyon sokan pihennek úgy, hogy olvasnak, mert az olvasás jelenti számukra a tanulságos kikapcsolódást.

— Lehet választani — mondja az édesanyja Aliznak: nézzük a televízióban a borzalmas sorozatokat, vagy állandóan kezünkben tartjuk az okostelefont, és pörgetjük a bejegyzéseket, de azt is megtehetjük, hogy elolvasunk néhány könyvet, amiből okulunk, gazdagítjuk a szókincsünket, csiszoljuk a beszédstílusunkat és sok más egyebet. A világ nagyon olyan irányba halad, hogy az iskolákban — sok helyen otthon is — kezdenek elmaradni a számonkérések. Nem kötelező tanulni, normálisan élni, felelősséget vállalni, szívügynek tekinteni bizonyos dolgokat, hivatásszerűen végezni a munkát, de figyelembe kell venni, hogy az ilyen típusú emberek jobb helyeken napszámosoknak sem lesznek jók. Egyre jobban szűkül az a kör, melybe olyan emberek kerülnek, akikre rá lehet bízni komolyabb feladatokat. Azok, akik azt hiszik, hogy mindent szabad, és semmi nem kötelező, kiszorulnak a perifériára, onnan pedig aligha lesz visszaút. Ezt kell megelőzni, ezért kell tanulni és normálisan élni.

Aliz teljes mértékben egyetért édesanyja szavaival. Mégis mit tehet? Ez az a kor, amikor kezd vágyni az önállóságra, bár tudja, hogy számtalan ok miatt kényszerül kompromisszumokra, sok esetben a megalkuvásra. Sokat gondolkozik, elemzi a jelenlegi életét, ugyanakkor kezdi összeállítani a fejében azt, hogy merre tart, mit szeretne megvalósítani. A szülői gondoskodás biztonságot ad, ez viszont nem végtelen, nem szabad azt hinni, hogy mindig így marad. Édesanyja sokat beszélt a gyerekkoráról, egy ideig érdekesnek tűntek ezek a történetek, de ahogy nő, folyamatosan meggyőződik arról, hogy az édesanyja gyerekkori történetei nem állíthatók párhuzamba az ő gyerekkori történeteivel. Ebből arra lehet következtetni, hogy a felnőttkora is más lesz. Meg kell jegyezni azt, amit a szülők mondanak, de fel kell készülni arra, hogy az élet nem sablonokra épül, mindenki meg kell találja az életstílusát, az életformáját, azt az életteret, melyben majd felnőttként, feleségként és anyaként mozogni tud.

— A legjobb az lesz — mondja az édesanyjának —, ha egymásnak ajánlunk házi olvasmányokat. Így felmérhetjük a hasonlóságokat és a különbségeket, valamint azt, hogy ki mit ért meg az elolvasott könyvekből. Ebbe a játékba bevonhatjuk apát is, hogy még teljesebb képet kapjunk arról, hogy mennyire hasznos a közös nyári iskolánk.

Elek György