Családi vasárnap délelőtt

Ez az a nap, amikor nincs magyarázat arra, hogy miért nem jön össze a közös ebéd, a közös beszélgetés és egy seregnyi olyan dolog, amire mindenki vágyik. A szülők felébrednek, egy ideig még az ágyban maradnak, számukra is itt a lehetőség megbeszélni olyan dolgokat, ami egész héten valamiért mindig elmarad. Csendben fogják egymás kezét, mindketten mélyen elmerülve a gondolatokba. Már nem is annyira fontos az állandóan halmozódó kérdések megválaszolása. Egymással szembefordulnak, valamit keresnek egymás tekintetében, ők sem tudnak mit kezdeni a lehetőséggel, vágynak arra, hogy tudatosan és érzelmi kiteljesedéssel éljék meg ezeket a napokat, de sokszor úgy tűnik, nem találják meg annak a módját.

— Megyek, és elkezdem készíteni a reggelit — szólal meg az anya —, bár még nem tudom, mi legyen az, hogy Tündének (a nagyobbik gyerek) és Áronnak (a kisebbik gyerek) megfeleljen.

— Ezen kár töprengeni — mondja az apa —, amire felébrednek, már kész lesz az ebéd.

— Reggelit akkor is kell készítenem, egész héten reggeli nélkül mennek el.

— Nem szeretném visszaidézni az én gyerekkoromat, mert tisztában vagyok azzal, hogy más időket élünk, bár azt hiszem, abban az időben vette kezdetét a gyerekközpontúság, amikor a szülő sokszor már-már megőrült, hogy mindent meg tudjon adni a gyermekének, elsősorban azt, amire ő maga gyerekkorában vágyott, de nem kaphatta meg, ugyanakkor azt is, amit a kordivatnak megfelelően kell biztosítani a gyerekek számára.

— Divat vagy nem divat, én természetesnek tartom azt, hogy a gyereknek legyenek jó cuccai.

— Minden évben új telefon, „egyszer használatos” ruhák és cipők…

Az anya egyszerre lát hozzá a reggeli és az ebéd készítéséhez. Az apa megjegyezte, hogy ha ezt az egész család készítené, mindenki egyformán venné ki a részét a munkából és a szórakozásból is. Ezt mondja, de valahol a gondolatai mélyén más van. Jól hangzik az, hogy legyen együtt a család, a gyerekek tanulják meg a szülőktől azt, amire szükségük lehet majd, amikor önállósulnak. Dehogy lesz szükségük — gondolja, miközben nézi a plafont. Ő is megtanult a szüleitől és a nagyszüleitől nagyon sok olyan házi munkát, amit most háztartási gépekkel végeznek. Tudja, de mit ér vele? Senki sem tudja megmondani, mi az, amit meg kell tanítani a gyerekeknek otthon és az iskolákban, mert amire megtanulják, lehet, hogy soha többé nem lesz szükség arra a tudásra. Vannak emberek, akik hatalmas lexikális ismeretekkel rendelkeznek, ezzel együtt ezermesteri képességekkel is rendelkeznek, de emiatt nem néz fel senki rájuk, nem jár nekik érte tisztelet, nem keresik őket munkát ajánló cégtulajdonosok. Be kell ismerni, hogy ezek nélkül az ismeretek nélkül is megy előre a világ, ott vannak a gépek, a műszerek, amik helyettesítik a tudást és a fizikai munkát.

Az anya csak annyira áll meg a konyhában, amíg ránéz a telefonjára, válaszol az üzenetekre, megnéz néhány érdekes bejegyzést, és máris folytatja a dolgait. Halkan benyit egyszer az egyik, egyszer a másik gyerek szobájába, megkérdezi őket, mit szeretnének reggelire és ebédre, ők meghúzzák a vállukat, és tovább figyelik az okostelefonjuk képernyőjét. Az anya szintén a telefonon keresi, hogy milyen ételekkel tudná meglepni a gyerekeket. Mivel nem talál olyat, ami mindkét gyereknek megfelelne, két fajtát készít. Benne sohasem fordul meg — mint a férjében —, hogy a gyereknek többet árthat, mint használ azzal, hogy mindent elvégez helyettük, hogy mindent megad nekik.

Az apa megkérdezi:

— Mit segíthetek?

— Semmit — válaszol az anya. — Elő van készítve minden. Lehet kezdeni a reggelit vagy akár az ebédet is.

Megjelennek a gyerekek. Még nem éhesek, talán majd később kérnek egy mackósajtot pirítóssal. A szülők néznek egymásra, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Leülnek egy kávé mellé, ahol hosszú hallgatás után az apa csak ennyit mond:

— Én azt hiszem, hogy rossz a sorrend. Előbb magunkat kellene rendberakni, csak aztán a gyerekeket.

Elek György