Csend és kiáltás között

Szinte lehetetlen olyan életmódot kialakítani, ami elválasztja a zajtól. Reggel a telefonon megszólal az ébresztő, egy kis nyújtózkodás, és kiszáll az ágyból, majd követi a férje, aki bekapcsolja a televíziót, hangosan hallgatja a híreket. Folyton inti férjét, hogy halkabban, de az bólint, majd átkapcsol egy másik csatornára, ahol sokszor még hangosabb. A férj az, aki rendszeresen elmondja, hogy igazán együtt lenni és csak egymásra figyelni csak csendben lehet, mégis ő az, akit zavar a felesége csendje. A feleség valahogy kerüli a közelséget. A reggeli kávázásnál sem ülnek egymás mellé. Amikor ez szóba kerül, mindketten a másikban keresik a hibát: „Te egy szó és egy érintés nélkül kelsz fel mellőlem”, „Neked az első utad a televízióhoz vezet.” Ezt elmondják mindig, mégsem történik változás, másnap reggel ugyanúgy történik minden. És nappal is, este is. Mindig.

A férj gyakran keresi a megoldást. A feleség is. Vágynak valamire, ami ott van köztük, csak képtelenek legyőzni azt az akadályt, ami egyikük számára se jó.

— A csendnek, a nyugalomnak hihetetlen varázsa van — fogalmazódik meg a feleség gondolatában. — Biztos lenne rá mód, hogy kilépjünk a megszokások sűrűjéből, a múlt egyhangúságából, hogy rátaláljunk az együttlét nyugalmának örömére. Nem a csendjének, hanem a nyugalmának. Felfedezni olyan dolgokat, amiket eddig elkerültünk.

Közben a férj is tűnődik:

— Igazán szólva minden házasságban vannak különbözőségek. Vannak viták, indulatok, de ezeken lehet javítani, ha akarunk. Ezeket ki lehet küszöbölni, ha megvan a szándék, hogy elfogadjuk egymást, és azzal, hogy megpróbálunk alkalmazkodni, kiküszöböljük a hibákat. Csak ne legyen csend! Csak ne legyen távolságtartás!

Néha a feleség is beismeri, hogy a tartós csend ártalmasabb, mint a keményebb szavak. Sokkal jobban lehet ütni a csenddel, mint a hangos beszéddel. A férj is arra gondol, hogy nincs más megoldás, mint keresni egy közös pontot a csend és a kiáltás között.

— Olyan a mi életünk — szólt a férj a feleségéhez —, mint egy hangversenyterem. A koncertek idején próbára teszi a füleket, az idegeket, a tűrőképességet, az érzelemvilágot…, máskor pedig néma. Aki koncertre megy, tudja, hogy ott nem a csend várja. Fel kell készülnie rá. Be kell fogadja a zenét ahhoz, hogy az megérintse a lelkét. Olyan a mi életünk is. Olyan kellene hogy legyen. Befogadó. Megértő.

— Azt olvastam a napokban — mondja a feleség —, hogy a házastársi csendből csak úgy lehet kitörni, ha lezárjuk mögöttünk a múltat. Ezzel nem is lenne baj, de a következő gondolat felülírja ezt az állítást. Ahhoz, hogy a jövőt elkezdjük, a múlt alapjaira kell építkezni. Én azért szeretem a csendet, mert úgy érzem, csak a csendben tudok megmaradni a múlt és a jövő között. Ebben az állapotban viszont szinte lehetetlen a közeledés. Mert téged jelen pillanatban vagy a múltba, vagy a jövőbe tudlak elhelyezni.

Ezt rég tudják mind a ketten, csak nem akarnak róla beszélni. Ha valamilyen módon a férj szót ejt róla, a feleség új beszédtémát kezdeményez, emiatt korábban kialakultak kisebb-nagyobb viták, egy ideje beáll a csend. Értelmetlen mindig azzal vádaskodni, hogy a másik a felelős azért, mert léteznek ugyan, de nem élnek, nem szereznek egymásnak — ebből következően maguknak se — örömöt. Értelmetlenné válik minden próbálkozás, minden megoldási kísérlet, mert képtelenek kiszabadulni a csendből. A kikapcsolódási forma a televízió és a telefon.

A gyerek — már nem kicsi — mindent kiolvas ebből a történetből, ebből az életformából. Sokszor látszik a tekintetén, a mozdulatain, a dolgokhoz való hozzáállásán. Néha úgy érzi, neki kell tennie valamit, hogy elinduljon a változás folyamata vagy akár a gyors változás. Nehéz végignézni az egészet úgy, hogy a fejlődésnek a jelei sem látszanak, hanem ott vannak a romlás rügyei, szárai, virágai… Eljön újra az este, és a megszokott mozdulatokkal ágynak esnek, mint akik elvégezték a dolgukat.

Elek György