Edit és Sára találkozása

Edit mindig könnyed, laza, fiatalos, ahogy mondani szokás: csepeg róla az élet. Öltözéke mindig sportos, bőre ápolt, szeméből sugárzik az elégedettség… Sára ezt látja és irigykedve figyeli, nem tudja megmagyarázni magának, hogy mehet ez így hónapokon, éveken át. Ő ugyanis folyton rohan, mégsem éri utol magát. Látszanak rajta a fáradtság jelei, és az is, hogy nem sokat törődik magával. Próbál öltözködni, a haja is rendben van, de az arca a gondterheltséget sugározza, a belső énje valahogy nincs rendben.

— Azt hittem, kipihenem magam a karantén idején — meséli Sára értetlenül —, közben azt vettem észre, hogy kora reggeltől késő estig akadt dolgom. Tudod, két nagy lánnyal vannak gondok és teendők. Iskolaidőszakban korán kelek, hogy reggelit készítsek, kivasaljam a ruhákat, szerencsére tízórait nem kell tenni, mert azt vásárolhatnak az iskolában. Van, amikor a tornaruhát kell becsomagolni, van, amikor a nagynak a táncpróbához szükséges holmikat, a kicsinek az edzéshez szükséges felszereléseket. Mindketten járnak nyelvórára, a kicsi zongorázik is, bár egyelőre kevés sikerrel. Amikor minden elkészül, elviszem őket iskolába. A kicsi mindig mondja, hogy elmegy egyedül, de a nagy már annyira megszokta, hogy mindig elvittem, hogy már el sem tudná képzelni a gyalogolást, s ha már őt viszem, akkor egy kis kitérővel elviszem a kicsit is. Nagy szerencsém, hogy otthoni munkát végzek, amit szinte befejezek, mire értük kell mennem, de ha nem, akkor délután vagy este folytatom. Persze időt kell szakítani a főzésre, legalább kétszer egy héten az is előfordul, hogy mindkét gyereknek más ennivaló kell. A karantén idején valamennyien otthon voltunk több mint egy hónapig, mégsem volt szabadidőm: mostam, főztem, takarítottam, és még több időt fordítottam a lányokra. A kicsi próbált meggyőzni, hogy nem kell mindig friss étel, ne töltsem az összes időm főzéssel és házi munkával, de mit tehettem? Nem akarom, hogy az én gyerekeim is úgy nőjenek fel, mint én. Megadok minden tőlem telhetőt, és megnyugszom, hogy megtettem mindent. És te? — kérdezi Editet.

— Az én életem ennyire nem bonyolult. Bankban dolgozom, kötött munkaprogrammal. Este előkészítem a férjem és a fiam másnapi ruháit, attól kezdve ők tudják, mi a dolguk. Reggel hárman három különböző időpontban indulunk, mindenki gyalog. Van autónk, amit csak akkor használunk, amikor távolabbra megyünk, vagy olyan dolgunk van, amit autóval könnyebb elintézni. Ha csak lehet (ez nem mindig sikerül), együtt étkezünk, mindenki ugyanazt. A fiamnak már kicsikorában megtanítottam, hogy ami az iskolába vagy bármilyen foglalkozáshoz szükséges, este legyen előkészítve, mert akkor kevesebb az esély rá, hogy valami otthon marad.

Sárát zavarták Edit normalitásra utaló szavai. Jött, hogy ott hagyja, de hirtelen arra gondolt, hogy akkor ő lesz a vesztese ennek a színvonalpárbajnak.

— Egy fiúval könnyebb. Főként, ha egyke. Két lánnyal más a helyzet. Sokkal nehezebb.

Hosszan mondta tovább a nehézségeit, Edit pedig türelmesen hallgatta, nem fűzött hozzá semmit, mert látta, hogy Sára nem neveli a lányait, hanem azzal, hogy mindent megtesz a kényelmükért, a nyugalmukért és a jólétükért, olyan helyzetbe hozza őket, hogy amikor majd önállók lesznek, nem tudják majd, mit kezdjenek magukkal. Edit jól látja, hogy Sára gyerekkorából hozott magával valami rossz emléket, amitől nem tud megszabadulni, éppen ezért azzal megfertőzi a lányait is. Egyetlen szóval sem említette a férjét, annak szerepéről a családban, hozzá és a lányaihoz való viszonyáról nem beszélt. Miután mindketten továbbmentek, Edit visszagondolt a középiskolai évekre. Sára akkor nem küzdött anyagi gondokkal, de jobban felidézve az akkori viselkedését nem túlzás azt mondani, hogy az érzelmi, lelki élete hiányos volt. Már akkor vágyott arra, hogy majd egyszer ő legyen az, aki pótolja a hiányosságokat.

Elek György