Égő mécsesek üzenetei

 Azon bosszankodik, hogy otthon felejtette a gyufát, lesz-e akitől kérjen egyet, hogy meggyújtsa a mécseseket. Mindig lassabban halad, nem bírja ő már az ilyen hosszú utat. Hamar elfárad, jó lenne megállni, de megpróbál minél hamarabb odaérni, hogy felszabaduljanak a kezei.
Huszonegy éve halt meg a férje, több mint hat éve a fia is elköltözött az élők sorából. Amíg élt a fia, együtt ment a család halottak napján a temetőbe. Ott volt a menye és a két unokája is. A fia halála utáni egy-két évben úgy rendezték, hogy egyszerre ment a menyével és a két unokájával a „kivilágításra”, de utána már nem keresték, mindenki ment, ahogy tudott. Egy ideje mindig elkerülik egymást. Meg kell érteni, sok a dolguk, nem tudnak bármikor időt szakítani.
Nagymama mindig október 31-én vitte ki a koszorút halottak napjára a temetőbe, ekkor gyújtotta meg a mécseseket is a férje és a fia sírján. Idén nem várta meg ezt a napot, mert azt beszélik, hogy a járványhelyzet miatt megtilthatják a temetők látogatását. Ezt nagyon komolyan veszi a néni, mert valahol lát benne logikát. A temetőben ezekben a napokban nagyon sokan találkoznak. Vannak családok, amelyeknek a tagjai egyszerre mennek, mert ilyenkor találkoznak, beszélgetnek egy jót, felidézik a halottjukhoz fűződő emlékeiket…
Évtizedekkel ezelőtt még nagy jelentősége volt halottak napján a temetőlátogatásnak. Voltak olyan rokonok és ismerősök, akik évekre visszamenőleg úgy emlékeznek, hogy minden évben ezekben a napokban van lehetőségük találkozni, szót váltani egymással. A távolabbról érkező rokonok elhozták magukkal a kisebb gyerekeket és unokákat, akiket akkor láttak először az idősebbek. El lehetett mondani — bár furán hangzik —, hogy a „kivilágítás” egyfajta rokoni találkozó is volt.
Nagymama nemcsak a temetőben, de elég gyakran otthon is visszaemlékezik a múltra. „A halál nem válogat” — mondja gyakran, amikor a fiára gondol. „Mennyivel jobb lenne most, ha én mentem volna el, és ő maradt volna?!” Megpróbálja elhitetni magával, hogy a menye elfoglalt, amiatt nem hozza el a gyerekeket, akik évről évre egyre közömbösebben tekintenek rá, s ha néha meglátogatják, lehet érezni, hogy amolyan protokoll-látogatások ezek.
Nagymama megáll a sírok előtt — közel vannak egymáshoz —, a férje sírjának márvány fejfájára rá van vésve az ő neve is, kihagyva a halálának éve. Amikor elhelyezi a koszorút és meggyújtja a mécsest, mindig az az érzése támad, hogy amikor a férje meghalt, meghalt az ő közös életük is, de azzal, hogy ő még egy ideig tovább él, magában hordja, egyedül folytatja ezt a bizonyos időszakra megszakadt közös életet, hiszen ő hisz a folytatásban. Nem szól sosem egy szót sem, de látja jól, hogy a menye nem így gondolja a fiával elkezdett közös élet folytatását, az unokák pedig, ha nem ezt látják, nem lehet elvárni tőlük a nagymamához fűződő ragaszkodást.
Ott ég a mécses mind a két síron, de a lángjuk nem ugyanazt sugallja, villanásaik nem ugyanazt üzenik. Nagymama tudja, hogy ezt így kell elfogadni, mert aki hisz abban, hogy a temető átmenet a földi és az örök élet között, annak el kell fogadnia azokat a terheket is, melyeket el kell hordozni, ha ránk vannak mérve. A mécsesek egybeolvadó fényei szimbólumaivá válnak a múlt és a jelen találkozásának. Ezek a fények és az égen ragyogó csillagok a ma élők számára üzenetként is felfoghatók. Honnan üzennek számunkra a halottaink? Az emlékezetből vagy az örökkévalóságból? Az égő mécsesek üzeneteként azt kell értelmezzük, hogy a földi életünket a jóság, a szépség és a célszerűség jegyében érdemes élni. Az örök életben hívő ember tudja, hogy a földi életnek van értelme, és az nem vezet félelemmel a halálhoz. De mit jelent jóságban, szépségben, célszerűen élni? Hogyan lehet megtalálni az örökkévalósághoz vezető utat, azt az utat, aminek ha vannak is letérői, azokat sohasem választja az, aki eldöntötte, hogy mi az élete értelme? Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy értelmetlenül múlik el az élet. A hívő mindig több a hitetlennél, számára a földi élet csak előcsatlakozás. A hívő ember a földi életével pozitív minta kell hogy legyen a hitetlenek számára, mert élete mécseseinek a lángja úgy mutat a magasba, hogy az a hitetlenek lelkében is fényt gyújt.

Elek György