Egy elrejtett fénykép

Nem minden esküvőre érkezett fényképész, egyrészt amiatt, mert éppen akkor nem volt rá pénz, másrészt mert a fényképész nem tudott eleget tenni minden meghívásnak. Ennek ellenére mégsem hiányzott az esküvői kép a falról, mert a fényképészet tudománya fejlődött, a menyasszonyi fátylat és a vőlegény mirtuszát később is rá tudták ügyeskedni egy később készült fotóra.

Később egyre több fotós jelentkezett, hogy megörökítsen eseményeket, személyeket. Több hivatalos okmányra is kötelező lett portrét tenni. A nagymama, ha csak tehette, fotót készíttetett a gyerekekről, az unokákról, a családról, s ezeket egy cipősdobozban tartotta mindaddig, amíg megjelentek a fotóalbumok, melyekbe szépen el lehetett helyezni a képeket. Ezeket téli estéken nézegette, ismerősöknek mutogatta, majd ahogy a gyerekek és az unokák nőttek, jó volt felidézni, hogyan néztek ki kisebb korukban. Nem volt írva semmi a képek hátára, a nagymama mégis tudta, hol és mikor készültek, melyik gyerek és unoka hány éves volt rajtuk.

— Mindig jó felidézni a régi emlékeket — meséli a nagymama —, sajnos egy idő után bizonyos dolgokról megfeledkezünk. Ha előkerül egy-egy fénykép, minden eszembe jut, ami azzal kapcsolatos. Számomra is nagy öröm, amikor ott látom magam egy régi fényképen. Mindig öröm volt a gyerekeim számára is, amikor kezükbe adtam egy-egy olyan fényképet, amelyen még kicsik voltak, vagy olyan pozícióban vannak megörökítve, amin már csak nevetni tudnak.

A nagymama sokat neheztel amiatt, hogy egy ideje nem készítenek hagyományos papírképeket. Mutogatják neki az unokák, hogy ma már mennyivel jobb képeket lehet készíteni telefonnal, és nem kell várni napokig, hogy a fényképész előhívja azokat. Távol áll tőle a digitális világ, olvasni is csak úgy szeret, ha megfogja a kezében az újságot vagy a könyvet. Az unokák próbálnak segíteni neki képeket nézegetni vagy szövegeket megnyitni, hogy olvassa azokat, de egy-két próbálkozás után visszautasítja azzal a magyarázattal, hogy ő már megmarad a régi.

A nagymama nagyon büszke a gyerekeire és az unokáira. Külön dobozban tartja az évzárókon, a ballagásokon, az unokák esetében a keresztelőkön és más egyházi ünnepeken, valamint a gyerekei esküvőin készült képeket. Mennyire mások ezek a képek, mint azok, amik az ő fiatalságát idézik. Amikor ezt a családtagoknak mondja, ők mindig azzal állnak elő, hogy a mai fiatalok is mások. A nagymamát elgondolkodtatta ez a kijelentés. Az élet rendje az, hogy a mai fiatalok mások legyenek, mint a régiek, hiszen magukban hordják az elődök tapasztalatait. Az idősebbek elmaradnak, de győztesen maradnak el, ha a tetteik és a tapasztalataik a gyerekeikben tovább élnek. A nagymama amiatt őrzi a fényképeket, mert úgy érzi, hogy azokkal üzen az utána jövőknek. Látja ő, hogy a gyerekei úgy tesznek, mintha érdekelnék őket a fényképek, holott csak az idejükből vesz el azok nézegetésével. Az unokák számára nem sokat jelent a múlt, az, hogy honnan jöttek. Azokat a képeket is hamar félredobják, amiket ők készítenek. Mindig az újra vágynak, mindig a jövő felé néznek. A nagymama, ha teheti, elmondja, hogy mindenki így gondolkodik fiatalon, de kinél hamarabb, kinél később eljön az az idő, amikor egyre gyakrabban megfordul, visszanéz, mérlegel és átgondolja, mikor, hol hibázott. Ezeket az észrevételeket szeretné megosztani az unokákkal, akik úgy gondolják, hogy előttük van minden, nem számít a múlt. Így volt ez addig, amíg valahol — nem a fényképalbumokban — talált egy képet, amit megpróbált elrejteni. Széttépni nem akarta, hiszen mégis őt ábrázolja, de akkor mégis hova rejtse el? Ekkor döbbent rá, hogy neki is van takargatni valója. Nem olyan dolog, amiért szégyenkeznie kellene, ő sosem tett olyat, amit megbánt, valami miatt mégsem akarja megosztani ezt a képet az unokákkal. Ettől kezdve a fényképalbumok ott voltak a könyvespolcon, megnézhette őket bárki, aki kíváncsi volt rájuk. Sokat törte a fejét, mi legyen azzal az egyetlen képpel…

Elek György