Egyéni és közösségi életforma

Az eredmények egyelőre az egyre gyakrabban jelentkező fáradtságban és az itt-ott érezhető fájdalmakban tapasztalhatók. A járvány megjelenése után hitt azoknak, akik azt jósolták, hogy hamarosan bekövetkeznek a testi, az érzelmi és a pszichoszociális változások. Ő még nem tapasztal ilyen jellegű változásokat, de az a véleménye, hogy azok még nem késtek. Azt sem tartja kizártnak, hogy önhibájából hoz olyan döntéseket, tesz meg olyan lépéseket, amelyek miatt nem jelentkeznek nála a másoknál már bekövetkezett változások, vagy még valóban nem jött el azoknak az ideje. Az sem kizárt, hogy az egyéni életformája és életstílusa miatt nem tud alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz.

Anna hagyományos családban él, de nincs meggyőződve arról, hogy ez az egyetlen elfogadható életforma. Fontosnak tartja, hogy legyen gyereke, de nem tartja nélkülözhetetlennek a férjet. Néha olyan megjegyzéseket is tesz, hogy férj nélkül talán könnyebb, mint állandó párkapcsolatban élni. Hangulati kérdés számára — néha egyetért azzal, néha nem —, hogy a családi rendszer egy olyan egység, amelynek jól felismerhető, egyedi sajátosságai vannak, meghatározott működésmódja és szigorú szabályai. Egyetlen pillanatra sem vitatja azt, hogy a szabályok elmaradhatatlanok az egyének életéből is, a közösségek pedig működésképtelenekké válnak a szabályok nélkül. Folyamatosan tapasztaljuk valamennyien, hogy felborult az eddig megszokott életmódunk, nem úgy történik minden, ahogy eltervezzük, ahogy szeretnénk, sok minden megváltozik, és nem könnyű elfogadni ezeket a változásokat, vagy alkalmazkodni hozzájuk. Mert ez a legnehezebb: úgy alkalmazkodni másokhoz, hogy ne adjuk fel önmagunkat, úgy keresni az együttműködés lehetőségeit, hogy ne sérüljön az egyén fejlődése és kibontakozása.

Anna tisztában van azzal is, hogy a tartós együttélés során kialakuló minta (jó vagy rossz példa) kihat a családtagok életére: fejlődésükre, önállóságukra, érzelmi viszonyaikra, megszabja a kibontakozási lehetőségeiket, alkalmazkodóképességüket, rontja vagy javítja a környezet (elsősorban a családtagok) saját magukról és a személyes kapcsolataikról kialakított képét, önértékelésüket. A család minden tagja hat a család többi tagjára. Ez nem mindig látható módon történik, lehet, hogy csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már nem lehet helyrehozni a korábban elkövetett hibákat.

Anna is kezdi belátni, hogy hajlamos túlnézni, túllépni a hibákon, és ha valami rosszul sül el, akkor azonnal megtalálja a magyarázatot, hogy a felelősséget valaki másra hárítsa. Még mindig nem jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a család minden tagjának a tettei hatással vannak a többiekre. A család tagjai függetlenek ugyan egymástól, de egy rendszer részeiként elkerülhetetlenül és kölcsönösen befolyásolják egymást, így mindegyikük viselkedése oka és következménye a másik viselkedésének. Nem arra kell törekedni, hogy másokat megváltoztassunk, hanem mi kell megváltozzunk úgy, hogy a környezetünkben élőket is változásra ösztönözzünk. Ez az elv segít bizonyos tartós problémák megértésében és azok kiküszöbölésében azáltal, hogy nem a másikban keressük a hibát, hanem két vagy több ember kapcsolatában. A felelősség áthárítása nem segít, inkább megnehezíti a problémamegoldást.

Anna sokat töpreng azon, hogy átgondolja az életét. Nem biztos, hogy mindent helyre tud állítani abból, amit eddig elmulasztott, de tehet valamit azért, hogy a gyereke — és a hozzá közel állók — számára jó minta legyen. Úgy érzi, eljött az életében az az időszak, amikor akkor érzi magát elégedettnek, ha a környezet is elégedett, melyben él. Talán így van ezzel minden ember egy bizonyos kort megérve. Rádöbben, hogy az egyéni törekvések eredményezhetnek pillanatnyi sikereket és örömöket, de az állandó és hosszú távú elégtételek csak megosztva válnak tartósakká. A testi, az érzelmi és a pszichoszociális változások bekövetkezése többnyire elhatározás kérdése, ami lehet egy önmagából adódó természetes folyamat eredménye, de lehet egy civilizációs érettség tudatos döntése is.

Elek György