Egyéves évfordulók sorozata

Másnap már arról olvashattunk, hogy az ország demokrácia kori történelmében mindeddig példátlan módon betiltottak minden olyan bel- és kültéri, magántulajdonban levő vagy közterületen megszervezett eseményt, rendezvényt, tevékenységet, amelyen 1000-nél több résztvevőre számítottak.

Március 11-től kezdődően Románia valamennyi tanintézménye (bölcsődék, óvodák, napközik, iskolák, gimnáziumok) bezárt a koronavírus terjedésének megakadályozása érdekében. Ma egy éve annak, hogy Szatmár megyében azonosították az első koronavírussal fertőzött személyt.

Ettől kezdve szinte naponta jöttek a megszorítások, a korlátozó intézkedések és a reményt sugalló biztatások, hogy ekkor, akkor, amakkor cseng le a járvány, és áll vissza az élet a maga rendjébe. Azóta is bizakodunk. Ezt tesszük egy évvel az első szigorítások után is, amikor újabb egy hónappal hosszabbították meg a veszélyhelyzetet, és a kijárási korlátozásokon is szigorítottak. Bizakodunk — hiszünk a védőoltás pozitív hatásában —, de nem látjuk még a fényt az alagút végén.

Egy év alatt nagy volt a változás minden területen. Ezeket a változásokat ha elkezdjük elemezni, arra a következtetésre jutunk, hogy több a negatív változás, mint a pozitív. Egyesek arra vágynak, hogy visszaálljon a régi rend, mások pedig nem visszatekintenek, hanem előre, új életlehetőségeket, új életformákat, a huszonegyedik századi elvárásoknak és igényeknek megfelelő változásokat akarnak. Hogy milyenek ezek? Azt maguk a nagy reformerek, a változtatni akarók sem tudják. Néha úgy tűnik, nem is keresik a választ az általuk feltett kérdésekre, mert az emberek elég nagy hányada abban a hitben él, hogy neki csak kérnie kell, a szülők, a társadalom mindent meg kell hogy adjon neki, mert a jogok biztosítottak, senki sem teheti meg, hogy megszegje az ide vonatkozó szabályokat.

Egy év alatt az emberek meguntak várakozni, viszont megerősödött bennük a követelőzés ösztöne. Már nem létezik az az elv, hogy mindenért meg kell küzdeni, az vált hangsúlyossá, hogy minden jár, mindent meg kell kapniuk az embereknek. A távmunka hozzászoktatta az embereket a „kártékony kényelem”-hez. A később kelés, a dolgok halogatása, az egy helyhez kötöttség, a ráérés, sokszor az ápolatlanság, a belenyugvás, a lemondások, mind-mind a „kártékony kényelem” jelei. A járvány sok mindenben meggátolja az embereket, de nem veszi el tőlük a lehetőséget, hogy éljenek. A múlt megbomlása és a jövő elkezdése előtti átmeneti időszak mind az egyéneknek, mind a kisebb-nagyobb közösségeknek kihívást jelent abból a szempontból, hogy milyen legyen a változás az életükben. A múlt emlékeit még egy ideig mindenki magával cipeli, a döntő az, hogy ki milyen esélyt ad magának a jelenlegi helyzetből való kitörésre.

Az elmúlt egy év jó tanítómester volt úgy gyakorlatban, mint elméletben. Vannak, akiknek jót tett a bezártság, vannak, akik nehezen viselték azt, és ezt kivetítették a környezetükre. Most már mindenki vágyik a közösségre, a közösségi rendezvényekre, a fesztiválokra… Mindenki tanult valamit, mindenki vont le következtetéseket, mégsem biztos, hogy szert tett egy olyan ismeretre, melynek felhasználásával képessé válik a problémamegoldásra. Mert a „kártékony kényelem” korszaka után egy tudatos, érzelmi kötődésekben gazdag korszaknak kellene következtetnie. Sokszor voltak már próbálkozások ennek a korszaknak a megteremtésére, de sohasem sikerült az embereket központilag ráirányítani, ránevelni a mindennapok észszerű megélésére.

A következőkben naponta lesznek egyéves évfordulók a járvánnyal kapcsolatosan. Amikor ezeknek a napoknak a nem kívánt eseményeit felidézzük, érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy mennyi jót ígérő pillanatot hagytunk kihasználatlanul, toltunk magunk mögé, mert nem helyeztünk rá kellő hangsúlyt… Ezek a pillanatok örökre kimaradtak az életünkből. Nem a járvány miatt, nem a szigorítások miatt, hanem a mi mulasztásaink, a „kártékony kényelem” miatt.

Elek György