Egymásért, nem egymás ellen

Már rég egy boldog család középpontja lehetne, aki átadhatná tapasztalatait, megoszthatná ismereteit környezetével, és nem fér kétség hozzá, hogy jól járnának, akik hallgatnának a szavára. Amikor valamilyen módon szóba jön az, hogy Pásztor Erzsébetnek igenis vannak meghallgatásra érdemes szavai, mindenki csendben marad, mert ma már alig akadnak fiatalok vagy akár középkorúak, akik számára jelent valamit egy jó tanács. Nem végrehajtás végett, csupán csak amiatt, hogy elgondolkozzanak rajta.

Munkámmal kapcsolatos ügyben találkoztunk. Miután elpanaszolta a problémáit, néhány általam gyakran feszegetett gondolat felé irányította a figyelmet.

— Tudja — nézett rám határozottan —, lehet, hogy szégyen, de én korom ellenére hittem az Európai Unióban. Örültem, amikor szóba került a csatlakozásunk, mert komolyan vettem az akkori kampányszövegeket, amelyek arról szóltak, hogy az EU-ban minden problémánk megoldódik. Azt is bevallom, hogy valamikor hittem a szocializmusban is. Mindkettőben csalódtam, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy tudnék-e még hinni valamiben. És ez az, ami egy ideje állandóan foglalkoztat: mi van akkor, ha eljutunk oda, hogy nem tudunk hinni semmiben?

„Hit kell most az embereknek, hogy megtartsa a falakat” — hangzik el az egyik Kőműves Kelemen-feldolgozásban. Pásztor Erzsébet ezt a hitet félti, ami nemcsak az egyéni, hanem a családi és a közösségi életünk falait is tartja. Ő már látja vagy csak érzi, hogy ezek a falak repedeznek…, próbálja felhívni rá a figyelmet, de nem azt tapasztalja, hogy meghallgatják annyian, hogy képesek legyenek a jelenbe és a jövőbe vetett hitükkel megtartani a falakat.

— Lehet, hogy furcsának tűnt — próbálta továbbfűzni a gondolatát —, amikor azt mondtam, hogy én hittem az Európai Unióban. A legőszintébben beszéltem. Egy megszűnőnek látszott, embertelen rendszer után úgy tűnt, hogy új típusú embertelenség kezd kialakulni, amit a hatalom és az érdek irányít. Még azok az összekapcsoló erők is kezdtek fellazulni, amik addig működtek valahogy. Testvérek, rokonok és barátok fordultak egymás ellen valamilyen érdek miatt. És ne feledkezzünk meg arról, hogy akkor kezdett felerősödni a nemzetgyűlölet, ami semmiképp sem kellett volna huszonegyedik századi trend legyen. Én azt reméltem, hogy mindez átmeneti állapot, felébred a józan ész, és megpróbálunk azért élni, amiért a világra jöttünk. Nem ez történt. A jelenlegi állapotban ki hiszi, hogy van esély a változásra?

Pásztor Erzsébet szavaiból nem derült ki, hogy a csalódásának mik az okai. Mindig hitt és mindig csalódott. Hitt abban, hogy a jó szándék elég ahhoz, hogy békés tekintetű emberekkel találja szemben magát. Hitt a családtagok összefogásában, az ebből származó nyugalomban, hitt a hasonló gondolkodású emberekből álló közösségek erejében, és hitt abban, hogy a jó szándékú kezdeményezéseket mindenki támogatja.

Mondaná is meg nem is azt, ami belül szorongatja. Nem tudja magában tartani:

— Be kell valljam, én most arról szerettem volna beszélgetni, hogy mennyire elszomorító az, amikor az ember megálmodik magának egy sajátos életet, hogy azt beilleszthesse a közösségi életbe, s ezért kompromisszumokat köt, engedékeny, megtesz olyan dolgokat, amiket amúgy soha, sok mindenről lemond, sok mindent bevállal…, és egy idő után arra lesz figyelmes, hogy minden hiába. Már-már ott tart, hogy nem azt várja el, hogy valaki érte tegyen valamit, hanem azt, hogy ami megvan, azt ne vegyék el tőle.

Minden bizonnyal vannak még Pásztor Erzsébetek, akik hisznek abban, hogy csak akkor lesz jobb a világ, ha valamennyien jobbak leszünk, egymásért, nem egymás ellen.

Elek György