El kell jönni ehhez a házhoz, Páskándi szülőházához

Eső utáni, bódító tavaszi illatorgia, a májusi tobzódó természet s a vidéki településekre oly jellemző, naplementei mély csend fogadta a szatmárhegyi Páskándi-megemlékezésre érkezők szűk körét — igazolandó (már ha szükséges), miért is vágyott haza élete minden percében, halála előtt, betegen is az „örök lázadó”.

„'El kell mennem addig a házig' — el kell jönni ehhez a házhoz, mint ahogy 1998 óta minden májusban jövünk, a házigazdák szeretettel fogadnak, de ez az első alkalom, hogy Ács Etelka néni hiányzik az udvarról, hiányzik közülünk, a megemlékezők közül, s mégis ismételten köszönetet mondok neki, hogy anno megengedte az emléktábla elhelyezését háza falán, annak ellenére, hogy voltak olyan szomszédai, akik ellenezték, és igyekeztek lebeszélni erről” — köszöntötte a jelenlévőket Muzsnay Árpád a Kossuth-díjas költő, író egykori szülőházának domboldalra kapaszkodó udvarán, ahonnan lassan negyed évszázaddal ezelőtt elindult a szatmári Páskándi-kultusz. A szülőhely, az alapok fontosságát hangsúlyozta ünnepi gondolataiban ifj. Kovács József református lelkipásztor is, hiszen „a csúcs mögött a tartóoszlopok és a biztos alap is ott kell legyen. Az alapok, a háttér van olyan fontos, mint az előtérbe kerültek. Amikor Páskándi Gézáról beszélünk, meg kell emlékeznünk azokról is, akik itt, Szatmárhegyen hozzásegítették az induláshoz — Dégi József és Polixénia tanítóházaspárról, akik felfedezték, irányították útja legelején, nehogy elkallódjon” — fogalmazott.

Szatmárhegy járványügyi besorolása miatt, mintegy ellentmondva a „legyen élet és a gondokon felülemelkedni derű — mert csak azzal lehet” Páskándi-hitvallásnak idén sajnos elmaradtak a háznál a helybéli diákok vidám, mókás és mosolyt fakasztó Páskándi-gyermekvers szavalatai, s a ház falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzását követően a település központjában álló Páskándi-szobornál folytatódott a főhajtás. A Jeremiás próféta elhívatásának igéjére épített ünnepi áhítatában Kovács tiszteletes párhuzamot vont a két, egymástól több ezer év távolságra lévő kor között: a korabeli nagyhatalmak akkor is követelték a hivatalos nyelvhasználatot, ám Jeremiás megmaradt az ő elnyomott népe nyelvénél — Páskándi Géza pedig azokat az üzeneteket, amelyeket meg kellett fogalmaznia, át kellett adnia, magyarul tette. „Szatmárhegyen konfirmációra készülünk — a konfirmáció a döntés ünnepe, s még inkább az azt követő időszak, amikor az ifjaknak el kell dönteniük, prófétává válnak-e vagy ízetlen sóvá lesznek; aztán pedig a lélek, a nyelveken szólás ünnepére, pünkösdre. Mi mit teszünk a szóval, az igével? A pénzben nem mérhető, Istentől és szüleinktől kapott ajándékkal, anyanyelvünkkel?” — firtatta.

A kérdésekre Petneházy Attila magyarországi miniszteri biztos és színművész válaszolt, Páskándi Gézát hívva segítségül: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (…) Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy — volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha igen, mi célja, terve volt? (…) hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.”

A Páskándi-gondolatok tolmácsolását követően Pataki Csaba megyei tanácselnök — aki évek óta nemcsak lélekben, de a gyakorlatban is támogatja a rendezvényt — ünnepi gondolataiban azt feszegette, mennyire lehet elcsendesedni akkor, mikor körülöttünk a világ zajong. „Mennyire tudjuk kiszűrni a naponta ránk zúduló információrengetegből a számunkra fontos dolgokat? Mennyire lehet a költészetre, a művészetre koncentrálni manapság? Azt gondolnánk, semennyire. Mert a ma nem a művészetről szól, ma egy láthatatlan ellenséggel harcolva nincs idő elcsendesedni, nincs idő kultúráról beszélni, nincs idő emlékezni. De én mégis azt mondom, álljunk meg egy pillanatra, tegyük le a mindennapi gondjainkat egy percre, és emlékezzünk azokra, akik e földet, a mi szülőföldünket oly naggyá tették.

Emlékezzünk ma Páskándi Gézára, Dsida Jenőre, Adyra és Kölcseyre! Mert sokszor feledkezünk meg róluk és arról, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk mi, Szatmár megyei magyarok, hogy ez a vidék az otthonunk. Szülőföldünk, településeink voltak bölcsői a magyar irodalom nagyjainak, itt nőttek fel, itt éltek, és nyugodtan mondhatom, hogy élnek ma is. Minden Szatmár megyei magyar tudatában, a magyar irodalomban, közös emlékezetünkben. Számukra is ugyanaz volt ez a táj, mint számunkra, ugyanaz a lelket elemésztő honvágy kínozta őket egy hosszas távollét után, mint bármelyikünket. Páskándi Budapestről vágyott vissza Szatmárhegyre. Mert nem csak e dombok szülötteit, de mindenkit megfog, megragad ez a hely, van a tájban valami varázslatos, ami megigézi azokat, akik egyszer is itt járnak. Csendesedjünk hát el egy pillanatra. Zárjuk ki a világ minden zaját, és nyissuk meg ismét lelkünket Páskándi, Dsida, Ady vagy Kölcsey előtt! Mert a sok hónapos harc után most már itt az ideje a szellemi táplálkozásnak, itt az ideje a lélek útjára való visszatérésnek” — mondta.

A rendezvény zárásaként Muzsnay Árpád Páskándiné Sebők Anna leveléből idézve pár sort (a járványhelyzet miatt a család idén személyesen nem tudott jelen lenni) úgy fogalmazott: „Életem büszkeségének tekintem, hogy Szatmárhegyen emléktábla, mellszobor, kiemelkedően gazdag irodalmi kiállítás őrzi Páskándi Géza emlékét — lenne azonban még teendő bőven. Tegyük meg mindazt, amit meg lehet tenni, és ne szégyelljük értékeinket!” — hangsúlyozta.

Szabó Kinga Mária