Érszakácsiak kirándulása Kalotaszegre és a Gyalui-havasokba
Augusztus 31-én egy kis gyülekezeti csoport kelt útra Érszakácsiból, ezúttal Kalotaszeget és a Gyalui-havasokat jelölve meg úti célként. Egyházközségünkben minden esztendőben kirándulásokat szervezünk, megismerve ezáltal a közelebbi vagy távolabbi vidékeket, mind természeti, mind egyházi és kulturális szempontból. Az elmúlt esztendőben így jutottunk el Szabolcs-Szatmár-Bereg vidékére, valamint Erdélyben Kolozsvár, Torda és Torockó környékére. Kalotaszegi utazásunkat Kalotaszeg fővárosában, Bánffyhunyadon kezdtük. Megszemléltük az ősi református templomot. Jó volt látni a sok szép kalotaszegi kézimunkát, ami az ott élő nőtestvéreink keze munkáját dicséri. A templomban lévő emléktáblák, valamint a templom előtt lévő kopjafák mind-mind a dicső múltat idézik. Reménykedünk, hogy a jövendőt is ilyennek szánta Isten ott élő testvéreink számára. Bánffyhunyad után Kalotaszentkirály következett. A belül felújított kazettás mennyezetű templomban jelenleg a külső felújítási munkálatok folynak. A Jelenések könyvének tanítása jutott eszünkbe: ímé mindent újjá teszek. Jó látni a megújuló ősi szép templomokat, hisz mindezek a gyülekezetek élni akarását jelentik, a jó Isten segítségével. Ezek után Magyarvalkó következett. A nagyon rögös úton csak nehezen tudtuk megközelíteni a települést. A parókia előtt a lelkipásztor várt bennünket, aki fölkalauzolt a valóban magas hegyre épült, két
várfallal is körülkerített templomhoz. A látvány, a panoráma lenyűgöző. A templom és a kőfal azonban egyaránt felújításra vár. Itt is igaz Jézus mondása, miszerint az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat az ő aratásába. Az egy éve odakerült fiatal lelkipásztorban láttuk azt az elszántságot, ami valóban szükséges az egyre fogyó gyülekezetben a munkálatok beindításához és elvégzéséhez. A lelkipásztor beszámolt a gyülekezetről, az előtte álló munkálatokról. Ami a lélekszámot illeti, reménykeltő, hogy amint lelkipásztor testvérünk elmondta, már csak napok, de lehet órák kérdése, és megérkezik az újszülött kisbaba családjukba. Ezúton is kívánunk jó egészséget a leendő édesanyának, édesapának és a kisbabának. Magyarvalkó után a havasok felé vettük az útirányt. A kanyargós hegyi úton több mint ezer méteres magasságban jutottunk fel Belişre (Jósikafalva). A festői tájon lévő román falut elhagyva a belişi tó partjára érkeztünk. A látvány magáért beszél. A 120 méter magas gát mögött 23 km hosszúságban kanyarog a fenyőerdővel borított hegycsúcsok lábainál a kristálytiszta vizű tó. A szép látvány azonban
szomorú múltat takar. A gát megépítése előtt, a 60-as évek végén, egy egész falut költöztettek ki a víz útjából. A hatalmas víztükör mindent elborított, ottmaradt épületeket, temetőt, templomot. Néhányan csónakba szálltunk, hogy átmenjünk a túlsó partra. A tó felszínéről még szebb a látvány. Nyári lakok, vendéglők sorakoznak a tó partján. Magyarországi beruházók is telket vásároltak, és jurtaszerű építményeket emeltek a hétvégi házak közé. Megkértem a csónakost vigyen el a hullámsírban lévő templom fölé. A bója, egy 5 literes nejlon palack jelzi a keresett helyet, ami ki van kötve a több méterrel a víz felszíne alatt lévő templom tornyához. Láttuk, ahogy fodrozódnak a hullámok, ide-oda dobálva a bóját. József Attila verssora jutott eszembe: csacsog a felszín és hallgat a mély. Olykor búvárok keresik fel a templomot. Egyik videón láttam, amint lemennek a mélybe. A templom tornyának bejárati oldalán még látszik a kereszt. Előtte épp egy hal úszott el… Ez nem magyar templom és nem magyar falu volt. Akkor ez nem számított. Mindent a villamos energia előállításának vetettek alá. Ebben a toronyban esetleg csak búvárharang használható már. Igaz, alacsony vízálláskor a torony olykor még megmutatja magát, és pár méterre a hullámok fölé tör. Milyen más a Genezáret tava, gondoltam. Azt a tavat Isten alkotta, és az energia tőle áradt, aki a hajóból tanította a parton lévő sokaságot, ki azért jött, hogy fényt árasszon a sötétségbe, hisz Ő maga a világ világossága.
A délutánba hajló időben a tó partján lévő egyik vendéglő teraszán ebédeltünk meg. A kiszolgálás és az ebéd kifogástalan volt. Aztán tovább indultunk Merişel (Havasnagyfalu) felé. Mintegy 1200 méteres tengerszint feletti magasságban ez a falu is ámulatba ejtett bennünket, szétszórt házaival, kaszálóival, kertjeivel. Az itt élők általában fakitermeléssel foglalkoznak, ami minden bizonnyal jövedelmező, de kemény munka is egyben. Erős hegyi lovaikkal húzatják a rönkökkel megrakott szekereket. Érdekes módon valamennyien megsüvegeltek bennünket. Ez sajnos tudjuk, nem volt mindig így. Megálltunk a falu határában, szintén kies tájon, hogy tisztelegjünk Vasvári Pál, az egykori 48-as márciusi ifjak egyik vezéregyénisége emléke előtt. 1849. július 5-én ugyanis itt halt hősi halált Vasvári Pál, a mócokkal szembeni küzdelemben. Az emlékhely ma már sajnos nem létezik, de néhány kalotaszegi templomban emléktábla, illetve kopjafa őrzi az elesett hős emlékét. A sors fintora, hogy időközben már Kossuth és Avram Iancu megegyeztek a fegyvernyugvásban, de a hír sajnos nem érkezett meg, mivel mócok a futárt elfogták és kivégezték, és ezért kellett elpusztulnia az akkor még csak 22 éves Vasvárinak és 600 fős serege nagy részének.
Havasnagyfalutól lefelé, Gyalu felé vettük az irányt. Megálltunk az újabb, hatalmas víztározó, Tarnica gátjánál. Innen belátni a gyalui víztározók rendszerét, melyek szintén ivóvízzel és villanyárammal látják el Kolozsvárt és a környező településeket. Úti célunk utolsó állomása Körösfő volt. A körösfői templom a maga szépségében szimbólumává vált az erdélyi református templomoknak. Egy kis nézelődésre és vásárlásra megálltunk a főúton lévő bazársoron. A sok portéka között már nagyon meg kell nézni, mi az igazi érték. Végül a szép körösfői templomban adtunk hálát Istennek e csodás, feledhetetlen
napért. Hazafelé indulva az éjszakában, többen is azt mondták, idén még el kell látogatnunk valahová. Mert ugye, azért vagyunk a világon, hogy valahol, itt is, ott is, otthon legyünk benne. És a Kárpát-medence a mi közös otthonunk, nekünk, akik belakjuk azt.
Fülöp János lelkipásztor
