Értékteremtés, értékőrzés, értékátadás

— Amikor pályakezdő tanítónő voltam — panaszolja elkeseredetten —, két-három harminc körüli létszámú osztály indult minden évben, mindig a sok miatt panaszkodtunk, mert nem volt könnyű annyi gyerekkel foglalkozni, most pedig a minimális létszám se jön össze. Az utóbbi években úgy tűnt, hogy növekedőben van a születési szám, aminek nagyon megörültünk, egyrészt azért, mert nem ürülnek ki az iskolák, másrészt pedig azért, mert ebben a térségben lesznek, akik továbbfejlesztik és gazdagítják azokat az értékeket, melyeket elődeink megalkottak.

— Szépen hangzó szavak ezek, de nem erre van szükség ahhoz, hogy értékalkotó, értékőrző, értékhordozó közösség maradjunk, ha egyáltalán azok voltunk és vagyunk — fűzte hozzá a tanítónő szavaihoz egy nagyapa korú férfi, aki ebben az iskolában tanult. Szépen hangzó szavakkal mondjuk el, hogy valaha ötnél többen voltunk testvérek, háromnál több gyerekünk volt, most pedig örülünk, ha van egy unokánk. Elég régóta találgatjuk, mit tehetnénk azért, hogy vállaljanak gyereket a fiatalok. Senki nem tud erre a kérdésre elfogadható választ adni.

A beszélgetésbe közbeszólt egy tanár, aki a tavaly megrendezett húszéves érettségi találkozón a volt tanítványaitól hallott beszámolókból mondott el néhányat.

— Hadd kezdjem a pedagógussal! Elvégezte a földrajz szakot, egyik iskolában sem kapott annyi órát, hogy meglegyen a teljes katedrája. Minden évben az utolsó pillanatban dől el, hogy hol fog tanítani. Nős, van egy gyereke, aki a román származású anya biztatására román tagozaton tanul. Ez a gyerek nem fogja továbbfejleszteni a magyar értékeket.

Egy fiú Magyarországon végzett bölcsész karon. Egy magáncégnél dolgozik olyan beosztásban, hogy ha meg akarta tartani a munkahelyét, újra kellett kezdje a tanulást. Negyven évet töltött, nem nős. Amikor a családtervezésről kérdezték osztálytársai, mosolygott. Összekuszált szavakkal magyarázta, hogy még nem gondolt házasságra. Ez sem lesz a nemzet megtartója, az sem mondható el róla, hogy a napi rutinja mellett még értékeket is hordoz, jobb esetben értékeket teremt.

Az osztály — mindenki által elismert — legszebb lánya szintén külföldön tanult, ott ment férjhez, majd néhány év múlva rossz emlékekkel jött vissza, hogy mindent újrakezdjen. Reméljük, sikerülni fog neki, de erre egyelőre nincs semmi jel.

A legnagyobb meglepetést az osztálytalálkozón az a fiú okozta, aki a középiskolában nem tűnt ki sem a tanulásban, sem a viselkedésben. Villamosmérnökit végzett, bekerült egy német tulajdonban lévő gyárba marketingesnek, a legtöbb időt utazással tölti, ha itthon van, sokat dolgozik. Jól meg van fizetve, gyűlhetne a pénz, de a kiadások is nagyok. Szórakozásra keveset költ belőle, mert nincs mikor. Tizenöt éve tervezi, hogy megházasodik, de nem jön össze.

Hosszan mesélte a tanár, hogy mit jelent ma a siker, az önmegvalósítás, az élet értelme, de minden élethelyzet, minden életforma, minden jövőkép azt bizonyítja, hogy az értékek megőrzése, azok továbbfejlesztése és továbbadása a legkevésbé érdekli az embereket. A megélhetésért való küzdelem a fontos. Ez a küzdelem pedig nem véges. Nem úgy van, hogy megkerestem a számomra szükségest, és lelassítok, elkezdek élni.

A tanítónéninek valahogy sikerül beíratni annyi gyereket, hogy beinduljon az évfolyam. Minden iskola vigyáz arra, hogy megmaradjanak az osztályok, a katedrák, akkor is, ha a kiskapukat megtalálva, kisebb létszámú osztályokkal indul be a tanév, mint amennyire törvényszerűen ahhoz szükség van.

Az idős szülő nem ebben látja a hibát:

— Régen a harmincas létszámú osztályokból sok jó tanuló került ki. Mind a humán, mind a reál területeken volt egy színvonal. A munka mellett lehetett gyereket nevelni. Miért van az — kérdezi —, hogy a minimális létszámú osztályokból egyre kevesebb értékteremtő, értékmegőrző és értékátadó kerül ki? A reális az lenne, hogy ha kevés a gyerek, s a pedagógusnak több ideje van a tanulókkal való foglalkozásra, akkor a tanulók több tudással térhetnek haza. Itt van a hiba, sajnos ezen nem akarunk változtatni.

Elek György