Félárbóc egy medvetánc emlékének

Kedves Géza!

Elnézésedet kérem, amiért ilyen ritkán írok, de tudod, van nekem egy gyári hibám: valahányszor tollat ragadok, mindig pacázok. Igen, sajnos állandóan pacát ejtek egyes emberek hófehérnek kikiáltott lelki palettáján. Képzeld, minap is felbosszantott egyik ismerősöm vérlázító ostobaságával (pedig örülnöm kellene, hogy vannak még nálam is butább emberek). Azon agyalt és forrongott ez az agyilag hátrányos helyzetű, hogy mire való az a hatvan méter magas zászlórúd, rajta a több mint kétszáz négyzetméteres zászlóval, mely a jövő év (szerintem egyik legcsodálatosabb) vívmánya lesz. És nekem, oktalannak kellett őt felvilágosítanom eme (a késői utókort is főhajtásra késztető) alkotás pozitívumairól. — Nézd — gyújtottam gyertyát sötét elméjében — lévén közel a határ, egy eltévedt turista ha netán finn beszédet hall az utcán, csak rápillant e műremekre, és máris tudja, hogy nem Ugandába vetette jó sorsa, hanem igenis a mi földünket tapodja. Vagy — szélesítettem tovább szűk látókörét — teszem azt, ha egy gyanútlan járókelőt a nyílt utcán orvul letámadnak a „melyik a három alapszín?” kvízkérdéssel, elég, ha feltekint a fekete fellegek irányába, meglátja a „sej a mi lobogónk”-at, s megvan a válasz.

Na így. Több ilyen akkor nem jutott eszembe. Igaz, azóta sem. — Igen, de — acsarkodott tovább — ötvenezer euróba kerül, amit annyi minden hasznosabb célra is fordíthattak volna! — Ugyan — förmedtem rá türelmesen —, igaz, lesz az még több is, de talán az az „annyi minden” még haszontalanabb lenne — soroltam e tényt a művészetek kategóriájába. Micsoda emberek vannak! Ehhez talán még csak egy gondolat. Néhány hete a szemeteskocsira türelmesen váró kukák egyike mellett láttam egy honfi-, sors- és polgártársunkat, amint jobb kézzel a szemétben turkált, ballal pedig mobiltelefonált. Ezen persze nincs mit kommentálni (talán csak hazaszólt, hogy mi lesz ebédre), de példáján okulva mi is, míg egyik kezünkkel lyukas zsebünket melengetjük, a másikkal telefonálhatnánk a büszke nyugatnak, hogy ami volt, elmúlt! Jövőre felvonjuk hatvanméteres árbócunkra a vitorlát, és lélekvesztőnkkel utolérjük, sőt le is hagyjuk őket!

Drága Gézám! Mivel ilyen ritkán látogatlak meg soraimmal, fogadd el tőlem ajándék gyanánt a következő történetet. Valamikor réges-régen történt, amikor még ember nem is élt a földön, egyéb állatfajból is csak medve. Kettő. Egy barnamedve és egy fehérmedve. Egyik az Óperenciás-tengeren túl, míg a másik innen. Ez az Óperenciás-tenger egyszer csak kiszáradt. A víz elapadt vagy elpárolgott, de bárhogy is csinálta, a lényeg, hogy eltűnt. A kiszáradt tengermederben aztán egy idő múlva csodálatos növényvilág keletkezett. És minő csoda, e flóra egytől egyig olyan fajtákból állt, melyek (szemtanúk állítása szerint) mind-mind medvecsemegék voltak. No, mikor ez ilyen szépen kialakult, a két medve elindult területet foglalni. Mivel azonban természetesen nem tudtak egymás létezéséről, nyilván nem is egy időben vágtak neki ennek az útnak (a szemtanúk még ma is vitáznak a két indulás közti időtartamról, és sajnos olyanok is beszállnak ebbe a vitába, akik sem nem szemtanúk, sem nem kompetensek — őket egyéb oknál fogva érdekli a dolog). Nagyon sok idő múlva aztán a két medve összetalálkozott. A korábban induló medve persze nagyobb területet hódított meg, de ő ezt nem is sejthette, ám a másik, ki tudja hányadik érzékével érezte (vagy csak egyszerűen kapzsi volt), hogy övé a kisebbik rész, amely területről azonban tudni kell (szemtanúk is alátámasztják), hogy ez is akkora volt, hogy egy akármilyen gigantoszaurusz-csordát is ellátott volna sok száz évig. Nos, a később induló medve tovább akart menni, de a másik nem hagyta elbitorolni a sajátját, így aztán hatalmas ordítozás lett, mely preavizálta a később beállt katasztrófát.

Ezen összetűzésben bizonyára az is nagy szerepet játszott, hogy (és itt a szemtanúk a Bibliára teszik a kezüket) egyik medve fehérül, míg a másik barnául beszélt. Summa summarum, az ordítozásból hatalmas harc kerekedett, mely harc a két medve halálával végződött. Ott feküdt immár a két elpusztult honfoglaló, és kicsorgó vérük a földön egybefolyt. Igen, ezek a medvék haláluk után vértestvérekké lettek. Túl későn. Korábban kellett volna.

Hát Gézukám, ennyi. A tanulságot pedig mindenki úgy vonja le, ahogy óhajtja. Én csak annyit mondok: nagy állat volt mind a kettő.

Minden jót, Gézus. BUÉK!

Kun Tibor