Generációk öröksége és lehetőségei

Minden könyvet és folyóiratot elolvasott, ami a kezébe került, így sokat megtudott a múltról, a világról… Anyai dédnagyapámnak „nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, földműves volt, ha csak tehette, újabb parcellákat vásárolt, hogy biztosítsa gyerekei megélhetését és jövőjét. Apai dédnagyapám — lehetett bármilyen bölcs — nem volt népszerű az utódok körében, mert a bölcsességét nem tudta úgy maga után hagyni, hogy abból az utódok megéljenek. Anyai dédnagyapámat az örökségül hagyott föld miatt nagyra becsülték, de mélyen csalódtak, amikor aztán kollektivizálták azt.

Sokszor jár a fejemben: lehet-e jövőt építeni az anyagiakra, ami bármelyik pillanatban elveszíthető vagy értéktelenné válik, mint az idős házaspár pénze, akik addig gyűjtötték pénzüket a párna alatt, amíg az teljesen értéktelenné vált. Lehet-e jövőt építeni a tudásra, az ismeretekre, a tapasztalatokra, melyek nem örökölhetők, legfennebb a hajlam azok megszerzésére. Mindkét dédapám megdolgozott a maga értékeiért: egyik a szellemiért, a másik az anyagiért, ezek viszont csak számukra jelentettek értékeket, nem örökíthették át az utódoknak. Az utódok csak a tanulságokat kapták meg — ha tudtak azokkal élni —, a tanulság pedig az, hogy mindenki azért küzd, amihez tehetsége van, amit azért tesz, mert számára az a legfontosabb. Mindez akkor történt, amikor a szülők, nagyszülők, dédszülők kötelességüknek tartották, hogy hagyjanak valamit utódaikra, életútjuk könnyebb elindításához.

Azóta nagyot változott a világ. A fiatalok egy részének ma is megvannak az elvárásai, mások viszont úgy gondolják, hogy képesek szülői segítség nélkül is megállni a lábukon. A mai szülők közül kevesen vannak, akik földdel rendelkeznek. 1990-ben az idősebb korosztály foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy visszakapja az elkobzott ingóságait és ingatlanait, ezeket elég nagy részben vagy teljes egészében visszakapták, a gyerekeik már nem tartották értéknek a földet, az unokák már próbáltak menekülni a földtulajdon elől. Ma már egyre több szántóföld kerül külföldi tulajdonba. Ezeken a földeken egyre több egykori földtulajdonos utódja végez bérmunkát. A földtulajdonosok igyekeznek olyan gépeket vásárolni, melyek több ember munkáját végzik egy időben. Az egykori földtulajdonosok munka nélkül maradó utódai külföldön vállalnak munkát, ami nem garancia a hosszú távú megélhetésre, utódaik életútjának a megalapozásához kevésbé tudnak hozzájárulni.
Anyai dédapám, majd a nagyapám munkájának az eredménye egyik napról a másikra elúszott. Az utódai két dolgot tanulhattak volna a történetükből: küzdeni azért, hogy megtartsák azt, amit kemény munkával megszereztek, vagy elengedni, és apai nagyapám példájából megtanulni, hogy tudást kell felhalmozni, mert azt semmilyen hatalom, semmilyen társadalmi rendszer nem tudja elvenni. Egyik lehetőség sem vonzza a mai fiatalokat, mert naponta tapasztalják, hogy a bátraké a világ. Azoké, akik jól tudnak helyezkedni, és megtalálni a kiskapukat, hogy elérjék a céljaikat. Azok a fiatalok, akik túl korán hagyják el a szülői házat, nem követik a családi példát, a sokszor gyakran változó újabb és újabb környezet formálja az egyéniségüket. Ezzel magyarázható az, hogy kezd uniformizálódni a világ: hasonló tulajdonságok, törekvések, életszemlélet jellemzi az embereket. Ez egy idő után természetessé válik. Senki sem kíváncsi arra, hogy dédszülei és nagyszülei milyen életmódot gyakoroltak, senki sem gondol arra, hogy milyen életmódot választanak maguk számára az utódok. Úgy tűnik, megszűnőben van a generációs örökségek megtartása. Minden a jelenre épül, minden a jelen miatt történik, nincs szükség múltra, nincs szükség előrelátásra.

Elek György