„Gondolatban visszajárok Szatmárnémetibe”
Középfokú tanulmányait a Nagybányai Művészeti Középiskolában kezdte, ennek megszűntével a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában fejezte be (1954), s a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán szerzett oklevelet (1961). Andrásy Zoltán, Cs. Erdős Tibor, Kádár Tibor tanítványa.
Pályáját a Nagybányai Drámai Színház díszlettervezőjeként kezdte, 1964-től a Szatmári Állami Magyar Színház (később Északi Színház) díszlettervezője. Tagja a Képzőművészek Szövetségének. Részt vett az Országos Díszlettervezői Triennálékon, egyéni kiállítással Erdély minden nagyobb városában és Bukarestben is bemutatkozott, számos nemzetközi metszetbiennálén, ex libris tárlatokon, rajzkiállításon szerepelt. 1985-ben Németországba települt át, majd a 90-es években Szentendrére költözött. A művésszel legújabb szatmárnémeti tárlata berendezésekor beszélgettünk.
— Mindig nagy rajongója voltál szülőföldednek, 1985-ben mégis a kitelepedés mellett döntöttél. Mi volt ennek az oka?
— Nem volt szándékomban elhagyni az országot. Ha tudtam volna, hogy öt éven belül véget ér a Ceauşescu-rendszer, azt az öt évet bevállaltam volna. Emberként valahogy bírtam, de művészként ellehetetlenültem. A színházi díszleteket már csak vászonból készíthettem. Számomra ez úgy tűnt, mintha gúnyt űznék a művészetből. A szatmárnémeti színház díszlet- és jelmeztervezőjeként termékeny művészi-szellemi közösségben éltem, dolgoztam, mondhatom eredményesen, hiszen festői, grafikusi tevékenységem is figyelemmel kísérte a közönség és a kritika. A Ceauşescu-diktatúra fokozódásával egyre elviselhetetlenebbé váló szatmárnémeti évek után, a 80-as évek közepén családommal együtt Németországba emigráltam.
— Történt-e törés, szükség volt-e az újrakezdésre?
— Külföldön folytattam a munkásságomat a megszokott polgári felfogásban. Az ottaniak nagyon közvetlenek voltak hozzám, nagyon kedveltek, fél éven belül a vesztfáliai Iserlohn városában találtam otthonra és a szomszédos Barendorfban tágas műteremre, hogy abban dolgozzak. Máshol nem biztosítottak volna ilyen lehetőséget. Egy fenyőerdő közepén volt ez a műterem, nagyon kellemes klímában, jobbat nem is lehetett volna találni. Valamikor egy ipari cég működött ott, a házak is ötszáz évesek voltak. Itt éltem és tevékenykedtem közel húsz évig, majd áttelepedtem Szentendrére. Szentendrén egy kiváló műtermem van, jók a fényviszonyok, én terveztem meg az ablakot, minden feltétel megvan az alkotáshoz. Gondolatban nagyon sokszor visszajárok Szatmárnémetibe. Most is sokat merítek a szatmári emlékekből, nem tudok elszakadni ettől a várostól.
— Hova tart most a képzőművészet, mert egyre sokszínűbb?
— Az a jó, ha sokszínű. Mindig is sokszínű volt. Az 1900-as évek elején sokkal átláthatóbb volt. Ma már az a fő felfogás, hogy megérzésre nézzük a képeket. Beleérzünk dolgokat a képekbe. A képek sugallnak bizonyos dolgokat, és azokon gondolkodunk el. Nem keresünk a képeken konkrétan egy arcot vagy egy kezet, egy alakot, hanem beleképzeljük magunkat.
— Téged napjainkban milyen témák foglalkoztatnak?
— Egy ideje a mozgás a fő témám, az ilyen jellegű képekből van most kiállítva tíz darab. Érdekességként hoztam egy 1971-ben, Szatmárnémetiben készült képet, hogy lássa a közönség, milyen stílust képviseltem abban az időben. A mozgás a képeken a kontúrokon fedezhető fel, erős kontúrok változnak és puhulnak azzal, hogy színek is kerülnek melléjük. Részben nagyobb felületeken jelennek meg a színek, részben kisebben, és csak a kontúrok hatnak. A kontúr lehet egy belső mozgás, ami benne van az emberben. Mindig van egy elképzelése az embernek, ami felé tart. Ezeken a képeken felismerhető a rohanó élet.
— Milyen képek vannak még kiállítva?
— Íróportrék — Makkai Sándor és Jékely Zoltán —, minden szatmárnémeti kiállításra készítek egy új Gellért Sándor-portrét, van egy új Kós Károly, ami tavaly készült stb. Az itt látható képek nyolcvan százaléka még nem volt kiállítva.
— Sokan azt állítják, hogy a kultúrában, a művészetekben egyfajta értékválság, értékváltás megy végbe. Te hogy látod ezt?
— Nincs értékváltás, hanem van egyfajta befolyásolás. Bizonyos dolgokat befolyásolnak, azokat elvezetik egy más irányba, mint amit mi normálisan gondolunk. Elvezetik egy olyan világba, amitől mi még távol állunk. Ez a hatás nálunk még nem épült be, de valószínűleg itt sem lehet majd elkerülni. Az a cél, hogy a művészeten keresztül próbálják befolyásolni az embereket egy számomra elképzelhetetlen világba. Nálam mindig győzött a józan ész, nem tértem le semmilyen más irányba. Ezt tanácsolom másoknak is.
Elek György
