Hatalmas ajándékot kaptunk
Nem könnyű megszólalni a nézőnek egy ilyen előadás után! Nem csak a szó, de még a gondolat is megreked valahol. Csak egy érzés jár át, mely hol forró, hol jeges. Az egész test remeg, reszketnek a lábak, könnycseppek gördülnek, az agy zakatol s a szív kalapál! Így léptem ki a költészet napján az Ács Alajos játékszínből. Aztán egész éjjel valahol az álom és ébrenlét között kavarogtak bennem a hallott szavak, az előadók által láttatott képek s úgy hordozom magamban tovább, mint áldozó a szent ostyát!
Már Dsida Jenő korában is voltak akik „halotti beszédet mondtak a vers fölött” s ma is sokan állítják, hogy meghalt a költészet! S lám nincs igazuk! A vers, a költészet halhatatlan, hiszen április 11-én zsúfolásig telt a stúdióterem, a „sok éhes ember együtt kérte a verset, mint a kenyeret”!
Fura dolgok a szavak! Ott sorakoznak a szótárakban ABC-sorrendben, az ember egykedvűen elolvashatja értelmezésüket, jelentésüket s hogy más nyelveken, hogy mondják azt. Aztán jön egy ember, egy költő, aki különös sorrendbe állítja, szép mívesen fűzi egymásba őket, s az olvasónak egyszeriben összefacsarodik a szíve! Egyszeri, megismételhetetlen mondatokká válnak, cikáznak a levegőben, a hallójáratokon át beszivárognak az agyba, majd megtelepednek a lélek oltárán s bevésődnek mint a halottaknak szánt üzenet a márványba, hogy örök legyen. Azt mondják, a szó elszáll. Dsida Jenő gondolatai elhangzottak aznap este, mint már annyiszor sok-sok évtized alatt, de nem szálltak el! Ott vannak, ott élnek tovább több tucat lélekben, a nézőkében, a hallgatókéban, akik lelki táplálékért jöttek.
Hatalmas ajándékot kaptunk ismét a vers ünnepén Szugyiczky István jóvoltából, kinek tarsolyából nem fogynak ki a lelket melengető meglepetések a szatmáriak számára! És nem akármilyen előadásban! Hiszen Bogdán Zsolt, kolozsvári színművész oly finoman, precízen rajzolta elénk a költő alakját, hogy egy szempillantás alatt elhittük, hogy Ő jött el hozzánk. Bogdán Zsoltra nem mondhatjuk, hogy jó színész! Ez így annyira pejoratívan hangzik, mivel a köznyelv azt nevezi jó színésznek, aki maszk mögé rejti valós énjét. Ő viszont egy kiváló művész, kitűnő előadó, hiszen nem eljátszotta Dsidát, hanem megidézte őt, eleven valójában állította közénk. Ezt pedig nem lehet elszínészkedni. Erre csak olyan ember képes, aki maga is érzi a költő érzéseit, boldogságát, fájdalmát, érti a gondolatait, maga is teljes mértékben hiszi és vallja azt amit a költő vall.
Kovács Éva és Csutak Réka művésznők pedig hol ragyogó csillagport szórtak a szavakkal, hol árnyalt színes fátylat vontak körénk s úgy simultak az előadásba, mint a mondanivalót kiemelő kísérőzene. Felejthetetlen élmény volt!
S hogy mit üzent Dsida Jenő? Szeretetet! Ha mindnyájan tudnánk úgy szeretni a természetet, ahogyan ő szerette, ha mindnyájan tudnánk úgy szeretni Szatmárt, Erdélyt, egymást, mi magyarok, az anyanyelvünket, ha tudnánk úgy magyarnak lenni, ahogyan Ő… akkor, talán évszázados sebek gyógyulhatnának be! HA…
Este az ég sötét bársonyán a hunyorgó csillagok között a Cassiopeeát keresem s mintha Dsida szemeivel látnék… Nyugatról fémesen kékes, füst szürke felhők vánszorognak fölém s mintha egy arcot formálnának. Egy keskeny férfiarcot, mely lehetne talán Dsidáé, talán egy Jézus-arc, mely sajnálkozva tekint az álmában nyöszörgő Földre… és lassan elered az eső…
Mihályffy Júlia
