Hátrahagyott életörömök

Negyven felett beszélgetései során gyakran hangzik el: „Ez a hét is eltelt.”, „Mindjárt itt az ősz.”, „Hogy megnőtt a gyermek”, „Ezentúl már a gyermek öröme jelenti a szülők boldogságát.”

Az idő valóban múlik, s múlásával mindig újabb kérdéseket vet fel. Múlásával választ ad arra, hogy hova vezettek a vágyak, a sejtések, a törekvések. Az idő a titkok őrzője, a titkok magyarázója, feltárója. A lelkek mélyéig hatol, de segít a végtelenbe is látni. Ebben a korban — a mi korunkban — nehéz átlátni az idő — a most zajló idő —, a most élő ember sejtéseit, reményeit, törekvéseit, kalandor álmait. Mintha a ma emberének nem lennének elvei, gondolatai, a lélektan visszavonult, hiányzik a múlt ismerete, hiányzik a jövőkép is, de nem ez a legnagyobb baj; hiányzik a jelen életismerete, életszeretete, életkalandja, életérzése, életcsodája, a most élvezete, a most szenvedélye. Hiányzik az az ösztön, ami arra késztet, hogy maximálisan kihasználjuk a ma lehetőségeit, mert a ma nem ismétlődik meg sohasem, s amit ma elmulasztunk, az elmúlik örökre. „Ez az év is eltelt” — mondjuk minden évben. Eltelt, és nem történt meg ez sem, az sem, amaz sem. De majd jövőre. Az az év is eltelik, és nem történik meg akkor sem. Az idő sok mindenre megtanítja az embert. Egyik legfőbb tanítása: tanuljunk meg a pillanatoknak élni. Ssenki sem engedheti meg magának azt, hogy a lehetségest elengedje, sőt, arra kell törekednie, hogy a lehetetlent megszerezze. „Ez a nap is eltelt.” Kézfogás, érintés, ölelés, beszélgetés nélkül. Élet nélkül.

Dórának mindezek a járványidőszakban jutottak eszébe, amikor mindenre lett volna ideje, a számára megadatott időt mégsem tudta kihasználni. Vagy nem akarta? Nem tartotta fontosnak? Most is azt remélte, hogy van még idő? A remélt idő gyakran a meg nem élt idő kategóriájába torkollik, ahol megsemmisül. Elmondhatja Dóra, hogy az ő boldogsága a gyereke öröme, de egy idő után azt is megtapasztalja, hogy a gyermeköröm megéléséhez szükség van a szülők örömének a megtapasztalására is. Szükség van arra, hogy a lehető legjobbat, a lehető legtökéletesebbet élje meg, szívja magába. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a családi környezetben senki nem gondol arra, hogy ez a nap, ez a hét is eltelt, hanem hogy sok lett volna még a teendő, de amit megtettünk, az mindannyiunk örömére volt.
Dóra tudja, hogy a legapróbb mulasztásokat sem lehet pótolni, de meg lehet húzni a vonalat, melytől minden lépésnek meglesz a maximálisan megélt csodája. Nem lesz olyan pillanat, amikor csak vár, és nem történik semmi, amikor már el sem esik, hogy megpróbálhasson újra felállni.

Az elmúlt évtizedekben túl nagy hangsúlyt helyezett a világ az egyéni szabadság tiszteletben tartására, ami sok szempontból lényeges dolog, de sok szempontból hátrányos is. A gyerek túl korán válhat szabaddá, és ebben a szabadságban elveszíti azokat a fix pontokat, melyekre bizonyos élethelyzetekben támaszkodni tud. Ekkor vetődik fel a szülői felelősség kérdése. Ha egy negyvenéves szülő már háttérbe helyezi a saját életét, és azt hiszi, hogy a gyermeke örömében megtalálhatja a maga boldogságát, akkor nem csupán a maga életét teszi monotonná és gépiessé, hanem elveszi a gyermekétől a lehetőségét annak, hogy az megismerje az életörömökhöz vezető utat.

Az ember tragédiája napjainkban minden eddiginél újabb és fényesebb lánggal és erővel hat. De fel tudunk-e nőni oda, hogy megértsük sorsfeltáró látomásait. Mi is, mint Madách és drámahősei, az aggodalmak korát éljük. Abban látjuk a megoldást, hogy a végtelenbe vágyunk, és túlnézünk a közelünkben lévő megoldásokon. Közben múlik az idő. Pótolhatatlanná válnak az elmaradt kézfogások, érintések, ölelések, beszélgetések.

Elek György