Házassági évforduló kettesben

Kerek évforduló volt, a huszadik, lett volna ok a szélesebb körben történő ünneplésre, ők azonban ketten töltötték el ezt a napot, amit amúgy is ketten töltöttek volna. A gyerek, aki tizenkilenc éves, a világjárványra nem számítva külföldön rekedt, ott tanul. Idegeskednek miatta, hiszen házasságuk legszebb gyümölcse a gyerek, aki észrevétlenül nőtt ki az otthonukból, úgy tűnik, hogy hamarosan végleg. A házassági évfordulót így akár zárt körűnek is lehet nevezni, még a hozzájuk legközelebb állók is csak telefonon üdvözölték őket. 
Ákosban és Jankában közös tulajdonság, hogy sokat foglalkoznak szociológiával, érdekli őket a mit miért gondolata és minden, ami az élet folytonosságát jelenti a nemzedékek váltakozása következményeként. Tudják, ha megpróbálják elemezni eddigi életüket, nem elég csak az együtt töltött évekre visszatekinteni, hanem minél többet kell ismerni visszamenőleg, legalább két generáció életét.
— Mi ahhoz a generációhoz tartozunk — szólal meg Janka, miközben szorosan megfogja Ákos kezét —, amelyik folytatta hagyományszerűen azt az életformát, amit nagyszüleitől és szüleitől örökölt. Addig könnyű volt, mert belenőttek egy életformába, és úgy éltek, ahogy megszokták. Ez sok szempontból jó volt, de sok szempontból nem. Nem mindenki viselte elégedetten a kötöttségeket, a szabályszerűségeket… Voltak, akik a saját elképzeléseiknek, a saját céljaiknak megfelelően akartak élni, ezt pedig nem mindig lehetett. A mi generációnk volt az, amelyik nemet mondhatott. Nem volt kötelező betartani azokat a szabályokat, melyek régóta, visszamenőleg léteztek, már rég szerep nélkül, mégis illett betartani, mert így örökölték.
— Lehetne készíteni egy felmérést arról is — szól közbe Ákos —, hogy mennyivel volt jobb vagy rosszabb az életük azoknak, akik öröklött szabályok szerint éltek, és mennyivel azoknak, akik maguk alkották meg a szabályrendszerüket. Szüleink és nagyszüleink számára az volt a siker, ha betarthatták a szabályokat. Tudták jól, hogy mikor mi a feladatuk. Mi magunk kell eldöntsük, hogy mi számunkra a jó, és mi a rossz. Döntünk, azt tesszük, és megállapítjuk, hogy nem ezt akartuk. Kezdődhet minden újra. Vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy annak a legvégén is változtatni akarnak életformájukon, újra akarnak kezdeni mindent. Mennyivel jobb azoknak, akik az első perctől tudják, mi a szabály, mit kell betartani.
Ákos és Janka ott vannak a huszadik házassági évfordulójuk reggelén. Nincs hagyománya az ünneplésnek, nem lehet elindulni a kialakult szokások mentén. Mindkettőjük fejében az jár, mi az, ami a jelenlegi körülmények között megtehető. Valahol a tudatukban már rég ott van ennek a napnak a jelentősége. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, hiszen a szomszédjukban él egy pár, akik nincsenek összeházasodva, álompárként élnek, ők nem a házassági évfordulójukat ünnepelik minden évben, hanem egy olyan eseményt, ami mély nyomot hagyott az életükben. Róluk el lehet mondani, hogy valóban ünnepelnek, számukra valóban jelentős az a nap.
— Nem lehet az — magyarázza Ákos —, hogy két ember életében ne legyenek olyan ünnepek, melyek csak az övéik. Ha mégis vannak, meg kell keresni annak az okait. Szüleinknek és nagyszüleinknek elég sok ilyen ünnepük volt. Ezek úgy alakultak ki, hogy nem volt sem mód, sem idő arra, hogy vendégeket hívjanak. Az adott lehetőségekhez mérten ketten ünnepeltek, amiben az volt a jó, hogy nem másoknak kellett megfelelni, hanem egymásnak. Egy házasságban az a jó, ha mindkét fél úgy tud megfelelni a másiknak, hogy azért nem kell semmi különöset tennie, mert az, amit tesz, természetes.
Ákos és Janka nem mondhatja el, hogy mindig mindkettőjük számára természetes, ahogyan élnek. Bizonyára emiatt nem természetes a huszadik házassági évforduló sem. Ott vannak egymás közelében zavartalanul, mégsem érzik a nap jelentőségét. Sokkal kíváncsibbak a szociológiai kutatások eredményeire, mintsem azokra a titkokra, amiket még nem fedeztek fel egymásban. Pedig éppen ezek a titkok adnának választ arra, hogyan jutottak el eddig a napig.

Elek György