Húsvéti gondolatok

Egy parányi, szabad szemmel láthatatlan kórokozó készül gyökeresen megváltoztatni életünket. A régi öregek úgy tartják, hogy a Szatmárnémeti közelében fekvő Nagypeleskén, az 1873-ban pusztító kolerajárvány idején a hívek Szent Anna segítségét kérték, hogy megmeneküljenek. Amikor a jelen
járvány átterjedni látszott vidékünkre, a hívek — akiknek az ősei egyszer már átélték a pusztítást — a peleskei ikon Máriájához írt imával nyomban elkezdtek ismét az istenszülőhöz és annak édesanyjához, Szent Annához fohászkodni.

A kőtemplom kapui bezárultak, a szívek megnyíltak. Hitünket, vallásosságunkat
ugyanis nem lehet csak úgy kizárni. Ünnepi díszbe öltöztetett lelkünk temploma sóvárogva várja, hogy a feltámadt Krisztussal találkozzon. A kora hajnalban az Úr sírjához siető kenethozó asszonyokkal együtt aggódva kérdezzük: ki fogja nekünk elhengeríteni a követ, ki nyitja meg a bezárt ajtókat, ki űzi el
tőlünk ezt a veszedelmet? Szent Pál apostol büszkén vallja, hogy nem egyszer Krisztus mentette ki a súlyos életveszélyből, „és ezután is ki fog menteni. Belé vetjük reményünket, hogy ezentúl is megment.” Szent Annával, a járványos betegségek védőszentjével, a bezárkózó apostolokat húsvétkor is bátorító Márián keresztül a feltámadt Úr Jézushoz esedezünk mi is a megpróbáltatások idején. A görögkatolikus szentliturgiánkban, mielőtt megvallanánk hitünket, ezt a felszólítást halljuk: „Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyelmezzünk!” (ti. zárjuk be). Utal arra, hogy védenünk kell hitünk szent titkait. Valamikor ez
a felszólítás az első keresztény századokban az ajtónállóknak szólt, hogy vigyázzanak az ajtókra, nehogy avatatlanok mehessenek be. Most átvitt értelemben nekünk szól, hogy vigyázzunk lelkünk ajtajára, nehogy oda nem való gondolatok megzavarják a közeledő isteni áldozat bemutatását. Azt kéri a jelenlévőktől, hogy zárják be életük ajtaját, hogy a gonosz ne tudjon oda bejutni és zavart kelteni. Mert a Sátán az, aki gyilkosként állandóan körülöttünk ólálkodik, mint ahogyan ezt tette Jézussal is. E felszólítás elhangzása után a hívők felállnak és a hitvallás (Hiszekegy) eléneklése által ünnepélyesen megvallják hitüket. Nem ismeretlen tehát előttünk ez a jelenet. Itt az idő, hogy szó szerint értelmezve eleget tegyünk a felhívásnak, és válaszunkban
bölcsen, a bennünk lakó Szentlélek templomát megszentelve megvalljuk hitünket a templomon kívül is. Az ige testté lett, és a feltámadott lelke templomává tett bennünket. A belénk fúródott vírus, ami a testet, de a lelket is megölheti, veszedelmesen káros.
Jogos a félelem bennünk, viszont ez a félelem felszabadító félelem, hisz az álfélelmektől szabadít meg. „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni!
Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” — bátorít az evangélium. Az otthon maradás nem passzivitás. Nem arra buzdít, hogy semmittevéssel, közömbösséggel mutassunk példát, vagy másoknak tetszeni, megfelelni vágyva elbátortalanítson. A feltámadt Krisztus
örömhíre nem maradt az üres sírban. A tiltások a javunkra vannak, de nem tétlenséget kell szülniük. Keressünk megoldást a kihívás kellős közepén, reményt adva azoknak, akik hitüket nem óhajtják elzárni, hanem Krisztusban akarják megélni. A szertartásaink énekei szüntelen biztatnak: „Mária pedig az elrejtőzött apostoloknak kiáltotta: Jöjjetek elő, szőlőmunkások, hirdessétek a
föltámadás igéjét, föltámadt az Úr, adván a világnak gazdag kegyelmet.” Máshol pedig „fussatok és hirdessétek a világnak, hogy feltámadt az Úr, legyőzvén a halált! Mert valóban Isten Fia ő, ki üdvözíti az emberi nemzedéket.” A lehetőségeknek megfelelően találjuk meg a módját annak, hogy a feltámadás öröme minden családba eljusson, és életben tartson bennünket!

Áldott húsvétot! Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt!

Ifj. Pallai Béla parókus