Időutazás „Isten tenyerén”, a Kudzsiri-havasokban

A Déli-Kárpátok szívében, kristályos csúcsok és mészkőképződmények ölelésében találunk rá az „élet bölcsőjére”. A Kudzsiri-havasokban ez a medence olyan zárt vidék, ahol a természet és az ember közötti kapcsolat zavartalan harmóniában maradt fenn.

A modern kor vívmányainak foglyai vagyunk. Már el sem tudnánk képzelni az életünket telefon, internet és a kényelmünket szolgáló okos dolgaink nélkül, a meleg víz, a fűtés, az elektromos áram pedig egyenesen létszükségletnek számít. Nekünk. Ám vannak települések, ahol mindez hiánycikk, és az ott élő emberek mégsem élik meg hiányként. Mindennapjaikat kitölti a földművelés és az állattartás, lelki gazdagságukat pedig a páratlan kincseket rejtő természet szépségeiben találják meg. Létezik a hely, ahol megállt az idő és szemmel látható, kézzelfogható a földi paradicsom, ahol „Isten tenyerén” sétálva átszellemül és megnyugszik a lélek.

„Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,

Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.

Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,

Sugaraiban álmos hajnal mosakodott. (…)

Láttam a békét az emberek szívében,

Láttam az erdőket fürödni a fényben.”

Hamvas Béla

A Kudzsiri-havasok vagy Sebes-hegység a Déli-Kárpátok Páring csoportjához tartozó hegység. Legmagasabb pontja a 2130 méteres Péter-csúcs. A hegység viszonylag alacsony, illetve középmagas csúcsaival elég nagy területen helyezkedik el, mégis a Kárpátok egy kevésbé ismert részét képezi. Karsztos jellegének köszönhető, hogy ilyen elzárt területek jöhettek létre, mint amilyen a Ponorics-vízkelet (Fundătura Ponorului). A természeti erők erőteljes eróziója lépten-nyomon megfigyelhető, mint ahogyan a víz művészi alkotómunkássága is a mészkövekben. Ezen szépségekről és formai gazdagságokról Téglás Gábor brassói születésű régész és az erdélyi turizmus úttörője így tudósít:

„A hegyvidék minden szépségét képviselve találjuk rajta. Mély szakadékok, meredek sziklafalak, havasi növények illatával áradozó fennsíkok a szeszélyesen kivájt völgyekkel váltakoznak, hol bővizű patakok szilaj szökeléssel szállítják alá a dús erdők által táplált források vizét. Általában egynemű kőzetekből alakult e hegység. Mindazonáltal egyes mészfoltok ide is beférkőztek, megannyi oázis a kristályos kőzetek roppant tengerében.”

Gépjárművel Hunyad megyében a Petrozsény (Petroşani) és Hátszeg (Haţeg) közötti főútról Ponor település irányába kell letérni, majd Fégyér (Federi) falucska végéből indul az igazi felfedezés. A kezdetben kőlapokkal kiépített út lassan földessé válik, majd a továbbiakban csak terepjáró vagy lovas szekér számára használható. A természet szerelmesei viszont gyalogosan teszik meg a további pár kilométert, ezzel is adózva a hely autentikus és meghitt hangulatának. Itt minden települést erdő ölel körül. Folyamatosan követnek az úton az aprócska, kőből vagy fából épített házak, a léc- vagy fakerítések, kicsi udvarok, gyümölcsösök, mígnem egy elég köves és lassan emelkedő „kecske” úton hagyjuk el a lakott települést.

A 900 méter magasságban fekvő védett terület a hegységre jellemző vizek viselkedéséről kapta nevét. Ezek ugyanis a magasabb régiókban fakadnak, és a mélyebben lévő mészköves részeken eltűnnek a föld alá. A Ponorics-vízkeleten áthaladó folyó hat patak vizét gyűjti össze a környékről, felbukkan a völgyben, és eltűnik egy sziklafal keskeny repedésében. Legközelebb a 8 kilométerrel messzebb fekvő Csoklovinai-vízkeleten bukkan elő újra. A népi elnevezés, „Isten tenyere” vagy „az élet bölcsője”, elhelyezkedésére és a hely páratlan szépségére utal. A lassan emelkedő úton haladva kökény- és szederbokrok tűnnek fel, majd az erdőbe érve örökzöldek között haladunk az ágak között már fel-felvillanó mészköves formák irányába. Elvétve találunk magányosnak tűnő portákat, de az udvarban legelésző állatok, összegyűjtött tűzifa, illetve széna- és szalmaboglyák jelzik, hogy csak álca a lakatlanság. Felülről tekintve a medencébe az első szembetűnő kép, amint a folyó kettévágja a katlant. Szabálytalanul kígyózó formája, csendes moraja és frissítően hideg vize szinte csalogat. Az ösvényen haladva szépen ereszkedünk le a partjára, s kísérjük végig a sziklafalig, avagy a medencén keresztül. A körülölelő sziklákat az eső és a szél művészi mestermunkaként formálta meg, míg a közöttük bujkáló nap sugarai évszaktól függetlenül olyan színeket festenek a házak falára és a fák leveleire, hogy elakad az ember szava. A legelő simogató pázsit, és olyan nyugalom uralkodik, mintha nem is a Földön járnánk.

Ez a meghitt és a nagyvilág elől elrejtett medence Diana Buzoianu a brit The Telegraph napilap „Big Picture” fotópályázatán aratott győzelme után kapott nagyobb figyelmet. A beküldött képen egy vidéki életkép elevenedik meg párolgó szénaboglyákkal, egy mesébe illő völgyben. Azóta már sok művészt megihletett a táj, de varázsa a látogatók számának növekedésével sem csorbult.

Télen, havas időben ezek az utak szinte járhatatlanok, ám olvadás után azonnal felpezsdül az élet. Amint zöldülni kezd a mező, bárányok hada lepi el a völgyet, majd a kis házikók és esztenák is benépesülnek. Szabadon cikázó szarvasmarhák, fenséges lovak és egy két kíváncsi kutya is köszönti a vendégeket. Itt az emberek generációról generációra örökítik ezt az életformát. Már gyermekként szívükbe oltják a földművelés, állattartás szeretetét és tudományát, a környezet és a növények ismeretét.

Egyik legszebb élményünk volt ellátogatni a Ponorics-vízkelethez. Testileg és lelkileg is feltöltődtünk, átjárt minket a hely hangulata, természetközeli varázsa, nehéz szívvel búcsúztunk a vidéktől, de feledhetetlen emlékképekkel lettünk gazdagabbak.

„A természetben nyitott szemmel és füllel, a szépségre fogékony szívvel járj! Ne hagyj mást magad után, csak a lábad nyomát, és ne vigyél el mást, csak az emlékeket!” — írja Herman Ottó.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt